Filmvilág blog

Trashpresszionizmus négyszázezerből

Szombath Máté: Feketerigó

2015. január 30. - Bilsiczky Balázs

A lelkes amatőr mindig győz. Rendszerint nem ő szakítja át elsőként a célszalagot, időnként el sem éri azt. Miközben a profik már éremmel a nyakukban ünnepeltetik magukat, az amatőr valahol fél távon kapkodja a levegőt, aztán összecsuklik. A fél táv teljesítése persze egyáltalán nem lebecsülendő: a lelkes amatőrnek hosszú hónapokon vagy éveken át, megszállottan és fogcsikorgatva kell treníroznia magát ahhoz, hogy egyáltalán benevezhessen a versenyre, hogy a „nagyok” között indulhasson. De amikor hanyatt dőlve elfekszik a pálya oldalán, a szívverésének hangja majd’ kiszakítja a dobhártyáját, a csillagok pedig ott forognak a feje körül, akkor büszkén elmosolyodik, mert tudja, hogy győzött. Legyőzte saját korlátait, vagy azokat, akiknek eszükbe sem jutott volna belevágni. Igaz, ez utóbbi nem is olyan lényeges. Megnyerte a saját magával folytatott versenyét - ez számít igazán.

feketerigo4.jpg

Szombath Máté nem teljesen amatőr, valahol meg mégis az. Ahogy az a vele készült korábbi interjúnkból kiderül: van filmes képzettsége, ami viszont még messze nem elegendő ahhoz (tudja ezt ő is), hogy egy igazán jól működő és forgalmazható, egészestés játékfilmet forgasson. Az, hogy nem az SZFE falai közül került ki, önmagában semmit nem jelent. Fliegauf Benedek és Dyga Zsombor - két, méltán ismert és elismert, fiatal magyar filmes, akiknek nem volt szükségük a nagybetűs Egyetemre ahhoz, hogy kisebb vagy nagyobb sikereket érjenek el. Fliegauf ráadásul rögtön az első nagyjátékfilmjével (Beszélő fejek) kivívta magának azt a szakmai elismerést, ami olyan löketet adott a folytatáshoz, mint a Feketerigó Márkjának (Lugosi Dániel) a filmben lenyomott koncertek előtt bevert feles és a desszert gyanánt felrántott utca. Kérdés, hogy Szombath Máté kap-e valahonnan egy olyan löketet, ami erőt adhat a folytatásához, bár az sem biztos, hogy szüksége van rá. A Feketerigó létrejötte körüli nehézségek megoldása, illetve az a mértékű odaadás, amire a projekt végig viteléhez szükség volt, azt a gondolatot erősíti, hogy történjen bármi az első filmmel, bukjon vagy arasson, a rendező folytatja a megkezdett utat, tovább tanulja a szakmát, és okulva a hibáiból, legközelebb karcmentesebb munkát tesz le az asztalra.

A Robert Musil azonos című novellája ihlette hetven percnyi mozgókép ugyanis nem kevés kívánnivalót hagy maga után, paradox mód mégis a sok helyen tetten érhető esetlensége teszi szerethető darabbá. A történet két fiatal barátságát járja körül, ami még kisiskolás-korukban vette kezdetét egy keresztény iskolában. A csendes, visszahúzódó, grafikusnak tanuló Kolos (Viktor Balázs) éppen szorong és felnőttnek készül, a majdhogynem csövesként, egy koszos lyukban élő Márk pedig főállásban gitárost keres a zenekarához, szabadidejét pedig legális és illegális drogok fogyasztásával, csajozással, és egyéb kellemes dolgokkal tölti. A két fiú teljesen véletlenül találkozik össze az utcán, Márk pedig azonnal lecsap Kolos bizonytalanságára, beveszi a bandába, és mindent elkövet annak érdekében, hogy a másik a toxikológián kössön ki. Kolos egy ideig kimondottan élvezi ezt a fajta életet, aztán, amikor végleg kiürül az anyag a fejéből, a helyére teszi Márkkal barátságuk valódi természetét.

A fentebb említett esetlenségek közül a legzavaróbb a belső monológok használata. A Kolos hangján megszólaló, Musil novellájából átvett, szó szerinti idézetek nem működnek, mert nem működhetnek abban a környezetben, amit a képeken látunk. Némi túlzással: mintha egy Dogma-film nyersen és pácmentesen összerakott szerkezetét Heidegger-szövegekkel próbálnák meg erősíteni (valójában viszont szilánkokra törni) az alkotók. Ezek a szövegbetétek ugyan jellemzően az útkeresés életfázisában bóklászó Kolos egyszemélyes jeleneteiben hangzanak el, de a nézőnek nem maradhat ideje a gondolatok megemésztésére, amikor a rákövetkező snittben már egy koncerten őrjöngő közönséget, villódzó fényeket és a színpadon ugráló punk-rock zenekar lüktetését kapja bele az arcába.

Ugyanakkor az utóbbi típusú jelenetek (egy koncert, egy éjszakai utcán való beanyagozott lődörgés, hányás, csajozás vagy másnapos fetrengés) nem csak képileg, de a rendezés szempontjából is megállják a helyüket az olyan, bevallottan inspiratív munkákhoz viszonyítva, mint a Trainspotting vagy a Control, Anton Corbijn Joy Division-filmje. Mindebben persze komoly súllyal esik latba az amatőr színész Lugosi Dániel method actingje. Lugosi tulajdonképpen saját magát játssza a nihilista, balhés punk, illetve a zenekar frontembere szerepében, és még ha helyenként túlzásba is viszi, színészi jelenléte egyértelműen az egyik legpozitívabb vonása a filmnek. A másik főszereplőt alakító Viktor Balázsnak a saját útját kereső, meg nem értett fiatal manapság különösen felkapott, ebből adódóan fakulni kezdő archetípusát kellene megtöltenie valami eredetivel, amire a rendező sok mindent kitalálhatott volna - a belső monológok fentebb részletezett alkalmazása semmiképp sem tartozik ezek közé.

feketerigo02.jpg

A töredezettség-érzet csökkentésén sajnos a vágás sem sokat segít, többször is elveszik a ritmus, ami szintén Kolos drámai jeleneteinél érhető tetten. A rock and roll persze javít a helyzeten: zenére mindig könnyebb vágni, ez pedig egy rutinnal még nem rendelkező stábnál jó vonalvezető lehet. A film zenéjét illetően mindenképp ki kell emelni a főcímdalt is jegyző, illetve a lágyabb részekben vissza-visszatérő Mayberian Sanskülotts remekbe szabott ambient-szőnyegeit, és a filmbeli zenekar által játszott, műfajilag nehezen meghatározható, grunge-rock-punk jellegű számokat, melyek Lugosi saját bandája, a Dafke, valamint a Tündérvese nevű formáció szerzeményei. Amennyiben a trailerben elhangzó szám felütését hallva másnak is az eszébe jutna, hogy itt egy ordas nagy Rage Against the Machine koppintásról van szó, az vegyen egy mély levegőt és nyugodjon meg: a többi tracket hallva szerencsére biztossá válik, hogy annak a bizonyos riffnek a hasonlóságán kívül nincs különösebb párhuzam a kettő plusz egy zenekar között.

Mindent összevetve a Feketerigó pozitív élmény, de ebben az élményben nem csak maga a film, hanem az alkotók, a szereplők, valamint a születés körülményei is kövéren ott vannak. A magyar film jelenlegi helyzetéért aggódók táborát jó érzéssel töltheti el, hogy a Galaktikus Filmalap kolóniáin kívül is nő még fű, és léteznek még Szombath Máték, akik szinte a semmiből is összehozzák azt, amit akarnak. Ha megeresztett pénzcsapokra nem is, de barátaikra, ismerőseikre mindig számíthatnak, az érdek nélküli összetartásból pedig mindig valami jó és szívet melengető születik, még ha messze nem tökéletes és helyenként erősen csiszolni való, akkor is.

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr867122797

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

DDG 2015.05.06. 22:20:16

Ez a bevezető, ez csillagos 5-ös apukám...
süti beállítások módosítása