Nyílt társadalom kontra elnyomás, az egymástól elvben teljesen eltérő kultúrák között fellelhető párhuzamok, reményeink és csalódásaink, vagy a digitális robbanás hatása mindennapi életünkre, szabadságjogainkra – néhány téma a sok közül, amit a közelmúlt (hazai és nemzetközi) dokumentumfilm-termésének színes palettájáról immár sokadik alkalommal tárnak elénk a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál szervezői, alkotói, illetve, a bemutatott munkák szereplői, javarészt hétköznapi emberek, akiknek közös vonásuk, hogy a szkeptikus vagy beletörődő attitűd helyett tenni akarnak valamit az őket sújtó körülmények ellen.

Az idén november 11-16 között négy helyszínen, a Toldi, a Művész, a Cirkó és a Kino mozikban vetített alkotásokat az elmúlt években a világon felhalmozódott problémahalmaz okán nagyobb részben jellemzi a műfaj kritikus, esetenként provokatív válfaja, mint a csendes hétköznapokon vagy a boldog békeidőkben forgathatott, megnyugtató történetek megközelítési módja. Mindez persze nem azt jelenti, hogy a néző ne találhatna a sűrű programban pozitív hangvételű, az élet, illetve egyes emberi sorsok szépségéről szóló filmeket. Így a Magyar panoráma szekcióban vetített Karmák-sorozat két darabját, melyekben egy Down-szindrómával született, majd zenélni megtanult, mára pedig saját társulatával a világ különböző részein fellépő boldog ember, Tamás, vagy a 2010-es devecseri vörösiszap-katasztrófa következtében nincstelenné vált, optimizmusát és vidámságát mégis megőrző, Tamáshoz hasonlóan a zene iránt elkötelezett Orsós Tibi reményt és derűt sugárzó történetét. Hasonló hozzáállást tükröz Balogh László, ismertebb nevén Dr. Lala bóhocdoktor önvallomása: „Én örülök annak, ha háromszáz-négyszáz gyereket meg tudok nevettetni egy szabadtéri előadáson vagy egy művelődési ház színpadán, de jobban örülök annak, ha egy gyereket meg tudok nevettetni a betegágyánál.” A rendező, Halász Glória filmjéből az is kiderül, hogy milyen úton jutott el idáig László, és hogy micsoda küzdelmet kénytelen folytatni azért, hogy fenntarthassa alapítványát.

A küzdelemnek persze más, fizikai formája is van, ami harcba, háborúba, legvégső esetben népirtásba torkollhat. Ezt a témát járja körül a Nemzetközi panoráma néhány darabja, mint a kambodzsai Vörös Khmer rémuralmát formabontó módon feldolgozó A hiányzó kép, a német gyártásban készült és az életben maradtakon a mai napig vérző sebeket hagyó, srebrenicai mészárlásról szóló Paravánok, vagy a húsz évvel ezelőtti ruandai népirtáshoz visszanyúló Ruanda FC., amely az egymást gyilkoló etnikumok és „saját” futballklubjaik azóta is egymással szemben álló szurkolóinak megbékélését is szeretné elősegíteni.

Egy teljes népcsoport elsöpréséről ugyan nincs szó, a velük szembeni diszkriminációról viszont annál inkább, sőt az előítéletek miatti végletes erőszakról is, nevezetesen a Magyarországon 2008-2009-ben történt romagyilkosságokról, melyekről Vágvölgyi B. András emlékezik meg neves hazai színészek részvételével Bőrük volt a bűnük című etűdjében, illetve a tehetségét és érzékenységét korábban már bizonyított Hajdú Eszter a bűntény tárgyalását hihetetlen alapossággal végigkísérő Ítélet Magyarországonjával, mellyel a konkrét eseten túl a hétköznapi rasszizmus témáját is kutatja. Utóbbihoz szorosan kapcsolódik a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) produkciójában forgott Esélytelenül, mely címválasztásával már egyértelműen jelzi a jogvédő alapítvány romaprogramjának az elmúlt három évben szerzett tapasztalataiból levont konzekvenciákat.

A helyzet tehát súlyos, de nem reménytelen. Ezt tűzik ki zászlajukra a Tiltakozók szekció filmjeinek alkotói. A New York-i occupy, a spanyol Indignados, az arab tavasz (Egyiptomtól Szíriáig), vagy éppen Ukrajna és Bukarest – földrajzilag, kulturálisan, és az életszínvonal tekintetében is gyökeresen eltérő tájai a világnak, egymástól jócskán különböző emberekkel, akik valamiben mégis közösek: megelégelték a tétlenséget, azt, hogy elnyomják őket, vagy esetleg nem veszik komolyan céljaikat, és tömegesen az utcára vonulva próbálnak meg érvényt szerezni alapvető jogaiknak. A felettük álló hatalom kegyetlenségétől (vagy éppen kompromisszum-készségétől) függően a tiltakozás kimenetele megjósolhatatlan, a tüntetők mégsem tágítanak. Az Ukrajnában kvázi gerillamódszerekkel készült Euromaidan alkotói például olyan fiatalok, akik maguk is aktívan részt vettek a megmozdulásokon, sokszor testi épségüket kockáztatva. Munkájuk olyannyira jelen idejű, hogy a végleges vágásra sem maradt idejük, így – valódi kuriózumként – nem a megnyugtatásra törekvő hazai hírműsorok, hanem a filmes aktivisták nyers vágásában láthatjuk, hogy mi is történik tőlünk pár száz kilométerre.

A Hétköznapi forradalom: a változtatás művészete ugyanakkor (a fent említett párhuzamok felállításán túl) a békés megoldás lehetőségeit vizsgálja, arra a meggyőződésre alapozva, hogy az erőszakból semmi jó nem sülhet ki. Az alapelv természetesen elfogadható, de mi történik akkor, amikor egy diktatórikus rendszer maga alkalmazza az erőszakot és a megfélemlítést azokon, akik kritizálni merészelik a rendszert? Erre keresi a választ Madeleine Sackler és stábja, a fesztivál nyitófilmjének, a Veszedelmes játékoknak az alkotógárdája. Az angol-amerikai gyártású film egy belorusz színházi társulatot követ kameráival, akiket csupán azért üldöz hazájukban a rendőrség és a titkosszolgálat, azért fenyegeti őket a bebörtönzés veszélye, és azért működnek földalatti mozgalomként, mert a hatalomnak nem tetszik a politika, az öngyilkosságok vagy az alkoholizmus vizsgálata, kritikai megközelítése. A november 11-én kedden, a Toldi-moziban este hét órakor tartott megnyitót követően vetített filmet a társulatnak úgy kellett kicsempészni az országból, hogy a világ saját szemévvel láthassa: mi zajlik 2013-2014-ben, a nem is olyan messzi Fehéroroszországban. 

A fesztiválon látható filmekről az elkövetkező napokban folyamatosan tudósítunk, a részletes program pedig a http://www.verzio.org/hu/2014/schedule oldalon érhető el.