“Az egyszerűség kedvéért képzeljenek el egy n dimenziós teret” – terjedt a régi vicc a tanárról, aki nem a legjobb példával próbálta megvilágítani a húrelmélet szépségeit. Legújabb filmjében Christopher Nolan is a modern fizika elképzeléseivel zsonglőrködik, de az átlagember számára obskúrusnak tűnő téma mélyén ő az emberi természet csodájára bukkan. A Csillagok között a porból egészen egy másik galaxisba repíti hőseit, hitet téve az emberiség nagyszerűsége mellett. Az ismeretlen meghódításának örök meséje a tűz megszelídítésekor ugyanolyan aktuális lehetett, mint lesz majd az első űrhajó hipertérbe lépése előtt. Nolan epikus űrutazása rendkívül ambiciózus alkotás, mely minden vállalását nem teljesítheti, de egy elképesztően látványos és szerethető mozi született. Az a fajta szájtátós élmény, amibe jó belefeledkezni.
A behajózható tengerek és a feltérképezendő földrészek régen elfogytak. Földünk hirtelen kicsi lett és a nagy rejtélyek megoldása helyett mintha a tudomány is csak a kütyüket ontaná magából. Az emberiség fejlődése és küldetése mostanság csak idézőjelek közé szorítva, gyakran cinizmussal kísérve jelenik meg a vásznon. A sci-fi és a hozzá kapcsolódó műfajok az emberi természet sötétebb oldalát, a rossz választásokat, a kármentés lehetőségeit boncolgatták. A Csillagok között szakít mindezekkel és ugyanazt a tisztán pozitív üzenetet fogalmazza meg, mint a nemrégiben újraforgatott tudományos sorozat, a Kozmosz (kritika: itt). Nolan és alkotótársai az égre néztek, majd a fekete lyukak és féregjáratok között megpillantották a ránk váró nagy feladatot, egy csapásra életet lehelve a már csak takaréklángon pislákoló felfedező-mítoszba.
A Föld szép csendben haldoklik, az emberiségnek ezért új otthonra van szüksége, mely a téridő váratlan torzulása révén talán elérhetővé vált. Ennél sokkal többet nem is érdemes elárulni a történetből, Nolan ezúttal nem épít a korábbi műveihez hasonló, labirintusszerűen bonyolult elbeszélői szerkezetet, a történetet két fő szálon futtatja és az alternatív valóságok helyett a relativitáselméletben megfogalmazott lehetőségekkel játszik. A film alapötlete Kip Thorne elméleti fizikus agyából pattant ki, a történet így tudományosan állítólag nagyon rendben van, bár a közönség túlnyomó többsége valószínűleg nem nagyon kötne bele a megjelenített téridő-torzulások és féreglyuk-modellek hitelességébe. Feloldhatatlan időparadoxon ugyan van, de a forgatókönyv szerencsére nem mászik bele sem ebbe, sem a tálcán kínálkozó apokaliptikus maszlagba. Ami igazán lényeges, az a szereplőkkel, illetve közöttük történik, hisz ez a sztori rólunk, az emberről szól.
Hősünk apa, vérbeli cowboy (a neve Gary Cooper), űrhajós és tudós, ebben a sorrendben. Ha hamarabb születik, bizonyára magányosan lovagolna nyugatra, ha még korábban, a világ peremére hajózna. Most a családját hátrahagyva egy csapat kutatóval indul a végtelenbe, mert ezt diktálja a szíve, mert ez a küldetése. Nincs itt semmiféle trükk vagy irónia, Nolan egy végtelenül optimista és jó értelemben véve naiv mesét mond az a kitartás és a szeretet fontosságáról. Az emberiséget saját korlátainak legyőzése hajtja előre, a mi helyünk nem itt lenn van, hanem fenn, a csillagok között. Bármennyire is sablonosan hangzik mindez, kifejezetten kellemes hallani - főleg ilyen lehengerlő tálalásban. A szereplőkre váró dilemmák és kihívások az emberi természet és a létezés mélységeit egyszerű motívumok mentén, korántsem filozófiai igénnyel boncolgatják. Arra a feladatra vannak alkalmasabb filmtípusok és rendezők - Nolan másra törekszik, ő másban jó.
A Csillagok között az érzékszerveinkre és az érzelmeinkre kíván hatni és bár néha kétségtelenül érzelgős és giccses, végül sikerrel jár. Hiába csöpögős például a keretül választott családi melodráma, egy apa-lánya kapcsolatot mégsem nevezhetünk egyszerűen hamisnak csak azért, mert állandóan a szeretetről beszélnek. A remek színészgárda a legközhelyesebb mondatokkal is megbirkózik, Nolan remek mesélő, akiről a Batman-széria óta azt is tudjuk, a nagyobb szabású sztorikkal is gond nélkül elboldogul. A három órás játékidő komolyabb döccenők nélkül repül el, a szentimentális jeleneteket lélegzetelállító akciók és fantasztikus felvételek ellenpontozzák. A film minden egyes kockája gyönyörű, és amikor a piciny űrhajó a Szaturnusz gigantikus gyűrűje mellett siklik és közben Hans Zimmer orgonával súlyosbított hangorkánja ölel körbe, az piszkosul működik. Ekkor mi is a csillagok közé vágyunk és ez bizony remek érzés.