Az ünnepekért és a különféle jeles napokért nem csak a virágárusok, de a horrorfilmesek is rajonganak. Úgy döntöttünk, hogy halloween alkalmából, Piszkos12 rovatunk keretében, összegyűjtjük a vörösbetűs ünnepnapokon játszódó horrorfilmeket, és ezzel talán tippeket is tudunk adni a ma esti (házi)mozizáshoz. (Kapcsolódó olvasnivaló a Filmvilágból: itt.) Mint mindig, a méltatlanul kimaradt címeket a kommenteknél lehet jelezni.
Fekete karácsony (Bob Clark, 1974)
Bob Clark rendező KARÁCSONYi horrorja, amellett, hogy elévülhetetlen érdemei vannak John Carpenter klasszikus Halloweenjének létrejöttében, önmagában vizsgálva is remek slasher, jól eltalált karakterekkel, gyilkos humorral és pofátlanul sötét cinizmussal elővezetve. Egy kanadai lánykollégium lakóit a karácsonyi készülődés közben furcsa, nyugtalanító telefonhívásokkal zaklatják: a vonal túlsó felén Billy, az apró darabokra hasadt személyiségű, őrjöngő pszichopata liheg-hörög-sikoltozik, gyilkossággal fenyegetőzik, majd nekilát, hogy némi mészárlással dobja fel az amúgy dögunalmasnak ígérkező ünnepet. A film ugyan a mai, sokat látott horror-rajongó számára nem feltétlenül szolgálhat őrületes meglepetésekkel, de elvitathatatlan tőle, hogy műfaján belül úttörőnek számít, ráadásul hibátlanul működik is: a gyilkos kilétét találgató nézőt sikerrel megvezeti, feszült, szórakoztató, sőt, meglepően vicces horrorfilm. Billy többnyire láthatatlan, de valós fenyegetés, puszta hangja jóval rémisztőbb, mint a láncfűrészét lóbáló Bőrpofa látványa, a vért alig alkalmazó gyilkosságjelenetek pedig hatásosak, brutálisak és ötletesek (az unikornis-dísz alternatív felhasználása aláfestve a cuki gyerekkórus dalocskájával különösen aranyos). A szereplők nem csak slasher-mércével nézve változatosak és eredetiek, a folyamatosan szalonspicces, vagy épp egyenesen tökrészeg, szabadszájú, vagány Barb (Margot Kidder, alias Lois Lane), a ház legkülönfélébb pontjain (a vécétartályban, például) piás üvegeket rejtegető házinéni, Mrs. Mac (Marian Waldman), vagy az elképesztően idióta, inkompetens zsaru, Nash (Doug McGrath) karakterei egyaránt emlékezetesek. A finálé is meglepetést okoz, horrorhoz képest is ritka szemét befejezés a jutalmunk, a kezdő- és a záró képek szép keretbe foglalják a filmet, a kettő között pedig nagyjából egyetlen konfliktust sem sikerül megoldani, a lezárásra nagyobb a baj, mint valaha. A filmből 2006-ban, bizonyos Glen Morgan rendezésében készült egy remake, mely megpróbálta feltárni Billy háttértörténetét – tök felesleges, unintelligens marhaság, messzire kerülendő, az eredetit azonban bármilyen alkalomra ajánlom szeretettel. (NA)
Halloween (John Carpenter, 1978)
Természetesen nem készülhet lajstrom az ünnepi horrorokról a műfaj legnagyobb klasszikusának és katalizátorának említése nélkül. Nem Carpenter filmje volt az első slasher, de hogy a legnagyobb hatású mindközül, azt nehéz lenne vitatni. A „final girl” típuskaraktere nem a HALLOWEENben bukkant fel először (lásd: az összeállítást nyitó Fekete karácsonyt), de itt híresült el, ahogy a szexőrült tinédzserek változatos elhalálozásai, az elmegyógyintézetből szabadult gyilkos figurája, vagy az utóbbi szemszögét felvevő szubjektív kamera megoldása is Carpenternek köszönhetően került be a zsáner szabálykönyvébe. Későbbi imitációival ellentétben a Halloween mégsem kizárólag az erőszak nyílt ábrázolásával akarta sokkolni nézőit, inkább a feszültségkeltés hitchcocki módozataival élt, olyan sikeresen, hogy a célközönség mellett még a legkényesebb gyomrú kritikusokat is meggyőzte. Kultusza az elmúlt három és fél évtizedben sem kopott meg, még a tucatnyi folytatás és remake sem tudta kikezdeni. (BS)
Ide kapcsolódó közhasznú közlemény: ma este, vagyis október 31-én, 22:45-től a budapesti Urániában és 18 vidéki városban vásznon is meg lehet nézni a film digitálisan felújított változatát, eredeti nyelven, magyar felirattal!
Alice, édes Alice (Alfred Sole, 1976)
Sokat elmond egy horrorról, ha a vele kapcsolatos „mellékes körülmények” érdekesebbek magánál az alkotásnál. Az itthon Alíz, édes Alíz és Az álarcos gyilkos címen is ismert Communiont a szakirodalom a slasherek közé sorolja (nem is véletlenül), pedig Alfred Sole ex-pornórendező műve nemhogy a trendért felelős Péntek 13-at, de az alműfaj origójaként számon tartott Halloweent is megelőzi pár évvel. Nem túl lényeges önmagában az sem, miért érhetett meg ez a film annyi megjelenést: főleg az első percekben, abszolút mellékszereplőként feltűnő Brooke Shields későbbi sztárstátuszának köszönhető, hogy az évek során több címen is bemutatták, persze már A kék lagúna üdvöskéjének nevét használva közönségcsalogatóként. Maga az alkotás egy lelkes Hitchcock- (és talán Aldrich-, valamint Polanski-)rajongó munkája, akinek nem kicsit tetszett a Ne nézz vissza. A történetben ugyan szerepet kapnak a templomi ELSŐ ÁLDOZÁS jeles alkalmai, de a Halottak napja körül bonyolódó Halloween viszonylatában ez nem annyira ihletforrás, mint szimpla véletlen (vö. Black Christmas), és önmagában sem túl jelentős. Az Alice, édes Alice horrordráma létére sem különösebben félelmetesnek, sem igazán megrázónak nem mondható. Sole rendezői tehetsége megvillan pár jelenetben, és az is érdekes, hogyan tudta az egyik "leggiallósabb" amerikai thrillert elkészíteni az olasz kollégák filmjeinek ismerete nélkül, a munkája legjobban mégis az “érdektelen” szóval jellemezhető. VISZONT: innen indult Brooke Shields! Ez is valami. (OD)
My Bloody Valentine (George Mihalka,1981)
Idegenbe szakadt hazánkfia rendezte ezt a szolid kultusznak örvendő kanadai slashert, melyről az ismert zenekar a nevét kölcsönözte, pár éve remake készült belőle, és Quentin Tarantino is az egyik kedvenceként tartja számon. Ha azt állítanám, hogy az előző mondatban minden benne van, amit e filmről tudni érdemes, túloznék, de azért nem nagyon. A Magyarországon, Mihalka Györgyként született rendező második mozija tisztességesen összerakott, alacsony költségvetésű horror számos erénnyel, összességében mégis kevés invencióval és igazi átütő erő nélkül. A jeles mintákat (Halloween és Péntek 13, természetesen) hűségesen követő produkció túl kevés meglepetést tartogat, bár a helyszínek (nem utolsó sorban egy bánya) elég egyediek és tehetséggel filmre vittek, ahogy a megfelelő jelenetekben maga a mozi is életre kel. A SZERELMESEK NAPJÁN bosszúhadjáratba kezdő kannibál ex-bányász történetét főleg azoknak érdemes megtekinteni, akik már ismerik az alműfaj klasszikusait, de nem hagyják őket hidegen a "nagy slágereket" finoman variáló feldolgozások. A gore-rajongók pedig ügyeljenek rá, hogy a teljes (alias "uncut") változatot szerezzék be, ugyanis ebből az alkotásból nem véletlenül vágtak ki hosszú perceket annak idején. (OD)
Boldog születésnapom! (J. Lee Thompson, 1981)
A Happy Birthday to Me nem a legtipikusabb ünnepi slasher. Ha lehet hinni a Going to Pieces: The Rise and Fall of the Slasher Film című doksinak, a kedvezőbb adózási feltételeknek köszönhetően prosperáló, a My Bloody Valentine alkalmával nagyot kaszált kanadai slasher-filmesek (John Dunning és társai) csak azért készítettek SZÜLETÉSNAPos témájú kaszabolós horrort, mert már az összes naptári ünnep foglalt volt. Ezt leszámítva azonban vérbeli ünnephorrorról van szó: a szokásos (a cselekménybeli mészárlást kiváltó) újraélt múltbeli trauma, újra megtörténő tragédia ezúttal nem például egy balul sikerült Bálint-nap, hanem egy szülinap. Ennek megfelelően e film az átlagos (vallási/nemzeti/kulturális ünnepre építő) slashernél közelebb áll egy családi és társadalmi drámához: a hősnő elit magániskolába jár, a leggazdagabb, legmenőbb diákokkal lóg, tizennyolcadik születésnapjára készül, de nemrég vesztette el anyját, apja pedig elhanyagolja. A film szokásos giallo-ihlette slasherként kezdődik: tiszteletlen, elkényeztetett, szabados tinik - köztük geek, suli bikája és egyéb sablonkarakterek - hullanak szisztematikusan az angyali és szűzies (Virginia névre hallgató) hősnő körül. A folytatás azonban kevéssé megszokott: a hősnő anyját autóbalesetben veszítette el, amiben ő maga súlyos agysérülést szenvedett, emlékei részletekben térnek vissza, és még mindig vannak filmszakadásai (flashbackek és ellipszisek), orvosa bevallottan rendhagyó műtéteket kényszerült rajta elvégezni, kísérleti patkánynak használta (Cronenberg és a Veszett után szabadon a sci-fi/orvosi horror is beköszön). Az alkotók a mindfuck pszichothriller felé veszik az irányt, korán felkeltik a gyanúnkat, hogy a final girl és a gyilkos azonos (ez olyan, mintha Jamie Lee sikolykirálynője megpróbálna túltenni Michael Myersen gyilkolászásban). (Ezzel poént még nem lőttem le, noha a finálét elrontó, jogos közutálatnak örvendő végső reveláció miatt a film megérdemelné, hogy elspoilerezzem.) Természetesen e mozi is gátlástalan koppintása a giallóknak és az ős-slashereknek, de humora, iróniája talán valamivel fejlettebb a korabeli átlagnál (akár a 90-es évek neoslashere mellett is labdába rúghat), J. Lee Thompson suspense-ben, kreatív gore-ban és gyilok-szcénákban bővelkedő rendezése pedig szintén átlagon felüli (noha ekkorra lecsúszott, ő rendezte az “otthon megszállása” thriller klasszikusát, a Cape Fear - A rettegés fokát is, ez az alműfaj pedig e filmtől sem áll távol). A végefőcímdaláról is eszünkbe juthat a My Bloody Valentine. (CSÁ)
Szörnyecskék (Joe Dante, 1984)
Joe Dante 1984-es klasszikusában szórakoztatóan olvad össze az 1930-as években gyökerező, Norman Rockwell amerikai idilljét idéző, bájosan naiv, csengettyűszótól, gyermekcsiviteléstől, vattaszakállú Mikulások dörmögésétől visszhangzó KARÁCSONYfelfogás és Hollywood szörnyfilmek iránti ezeréves vonzalma. A családias, ünnepi sürgés-forgásban is inkább csak petyhüdt ideális kisvárost tudniillik szétbombázzák a vad bandaként tomboló rohadék kis rágcsálólények. Dante pedig következetesen, berögzült filmes toposzokra (és karaktersémákra) rájátszva építi fel a mézédes meseszerűséget apránként leromboló anti-karácsonyát. A kínai negyedek misztikus kis boltjaiban tehát mindig meggörbül a valóság, a Szörnyecskékben azonban ez a formula látványosan oltja ki a karácsonyi filmekben – és a valóságban is – sorra ajándékozott kisállatok ezerszer citált motívumát. A meghatározhatatlan házikedvencek imádni valóan nagy és kerek Disney-szeme mögött azonban természetük kiszámíthatatlan, gyűlölettel teli pokla lapul. Dante filmje azonban több a címbeli átokfajzatok humoros pusztításánál. A Szörnyecskék örökéletűségét ugyanis annak köszönheti, hogy a karácsonyi filmek álságos széplelkűségén úgy tud maró iróniával elmerengeni, hogy közben még B-filmes gyomrosokat is bevisz. Ezt pedig Phoebe Cates legendás karácsonyi története húzza alá a lehető legjobban. Brutális, sötét, horror-klisékre gúnyosan kacsintgató monológjában minden benne van, amitől a Szörnyecskék ambivalens, bizarr hangulata érthetetlenül rá tud telepedni a nézőre. (PD)
Csendes éj, halálos éj (Charles E. Sellier Jr., 1984)
Főszereplőnket gyerekkorában jelentős trauma éri, bekerül egy zárt intézménybe, ahonnan csak fiatal felnőttként szabadul, hogy annak a bizonyos traumának az évfordulóján gyilkos ámokfutásba kezdve megbüntesse a szexuálisan túlfűtött fiatalokat. Ahogy a vázlatos szinopszisból kitűnik, a Csendes éj, halálos éj alkotói nem is nagyon próbálták álcázni, hogy a Halloween-receptből dolgoznak, mindössze október 31-ét KARÁCSONYra, a William Shatner-maszkot pedig Mikulás gúnyára cserélték. Akadnak azért egyéb, lényegi különbségek is: Sellier Jr. gore jeleneteket és röhejesen eltúlzott alakításokat felvonultató opuszát nem lehet komolyan venni. Pontosítás: ma már. A bemutató idején sokan felháborodtak az ünnep szentségét állítólag meggyalázó filmen, pedig a Csendes éj, halálos éj nem több egy bűnösen szórakoztató slasher-komédiánál. (Bővebben itt méltattuk a filmet.) (BS)
Április bolondja (Fred Walton, 1986)
ÁPRILIS ELSEJÉn kilenc egyetemista célba veszi egyik évfolyamtársuk hétvégi házát, amely történetesen egy apró, majdnem lakatlan szigeten található. A fergetegesen vicces fiatalok (de főképp a fiúk) már a kompon is az alkalomhoz illő átverésekkel szórakoztatják egymást, majd a nyaralóban is folytatódik a móka, mígnem – természetesen –, kiderül, hogy az összecsukló széknél vagy a fingópárnánál is komolyabb veszély fenyegeti őket: egy igazi gyilkos. A társaság tagjai sorra hullanak el, és ezek a szekvenciák kétségkívül szellemesek – nem lenne meglepő, ha kiderülne, hogy a későbbi Végső állomás széria alkotóit is megihlették volna ezek a jelenetek.
ÓRIÁSI SPOILER JÖN!!!
Az Április bolondja maximálisan korrekt produkció, a műfajban megszokottnál értékelhetőbb színészi alakításokkal, mégsem ezért kuriózum, hanem mert ez az első olyan slasher, amelyben senki nem hal meg. Vagyis a műfaj inkább: ál-slasher. A fináléban ugyanis kiderül, hogy minden a házigazda műve volt, ő rendeztette meg az ál-gyilkosságokat. Az April Fool's Day tehát pontosan azt teszi, ami egy április elsején játszódó filmtől minimálisan elvárható: átveri a nézőket. (BS)
Bloody New Year (Norman J. Warren,1987)
A SZILVESZTERi mulatozáshoz nem kapcsolódik a fontosabb ünnepeket kísérő markáns ikonográfia, az éjfélt ütő óra, a kitüntetett időpillanat jelentőségével lehet rémisztgetni. Bár a millennium táján próbálkoztak a világvége-hangulattal sokkolni, klasszikus újévi partikból csak a nagy slasher-divathullám csúcsán, 1980-ban faragtak vérfürdőket – rögtön kétszer is. A vonaton (!) ünneplő tiniket (Terror Train) és az amerikai időzónák rossz lányait (New Year's Evil) a „szokásos” maszkos őrültek gyilkolászták, szimpla díszletként használva a jeles napot. A szerpentines-konfettis alaptémára szerencsére nemcsak Hollywood, de az „újhullámos” brit horror is rátalált: Norman J. Warren és stábja unortodox eszközökkel, egy időcsapdába került szigettel vizsgálta az újévi fogadalmak sötét oldalát. A mérsékelten érdekfeszítő kezdés után a történet akkor válik izgalmassá, mikor a hat (késő-harmincasnak kinéző) tinédzser a fura szigetre vetődve egy elhagyatott hotelre bukkan. A rendező innen kezdve végigzongorázza a teljes műfaji palettát, Kubrick Ragyogásától kezdve a Lelkek karneválja és az Ördögűző motívumain át egészen Raimi és Lynch (!) stílusáig jutunk. Norman J. Warren alkotása tulajdonképp slasher (a fiatalok szexelnek és bűnhődnek), de a megszállt ház és a titkos kormánykísérlet elemeivel egy igen sajátos műfaji hibrid született. A mű legnagyobb problémája, hogy az összefércelt történet lassan halad és a figurák is érdektelenek, az idézőjelekkel zsúfolt jelenetek pedig mindig többet ígérnek, mint amennyit végül teljesítenek. A film néhol tetszetős, szürreálba hajló idézgetéssel, máshol olcsó vidámparki rémisztgetéssel szórakoztat és elsősorban amolyan mozgóképes szellemvasútként működik. Ezzel a teljesítménnyel vitathatatlanul a „legérdekesebb szilveszteri horror” címének büszke tulajdonosa. (HZ)
Karácsonyi lidércnyomás (Henry Selick, 1993)
Ugyan ezt az animációs remeket nem Tim Burton rendezte, a keze nyomát nagyon is magán viseli. Inkább horrorisztikus elemekkel tűzdelt családi musical: kevesebb nyílt színi borzalom látható, és inkább a Disney famíliabarát részlege üzemel benne, de szerencsére nem giccsesen, tűréshatárt feszegetve. Érdekes, hogy Burton (még ha itt csak producer is vagy afféle hollywoodi mecénás) mennyire szeret zenés betétekben gondolkodni, és úgy epikussá varázsolni a filmjeit, gondoljunk csak az Ollókezű Edward jégszobros, havas táncára, a Batman táncbetéttel (is) feldobott végső leszámolására, netán a Sweeney Todd dalban elmondott torokvágásaira. És ha már az ünnepekről esik szó, A halott menyasszony animációs trouvaille-ja szép kelet-európai zsidó kultúrkörbe ágyaz egy klasszicizált horrormesét / románcot. A Batman visszatérben – a Karácsonyi lidércnyomás bemutatója előtt egy évvel – is adózott kedvenc rémfilmjeinek: a KARÁCSONY torz testű és lelkű fantázialények pervertált ünnepe német expresszionista stílben. (SZÁ)
Feltámadás (Russell Mulcahy, 1999)
Miközben újévtől karácsonyig szinte minden jeles napra jut egy-egy vérbő slasher vagy természetfeletti rémmese, a HÚSVÉTban rejlő potenciálokra csak mostanság figyeltek fel a második vonal horrorfilmesei. Christopher Lambert az elsők között aknázta ki az ünnepkör lehetőségeit és ötletadó-főszereplőként egy hamisítatlan húsvéti pszicho-horrorral ajándékozta meg a közönséget. A Feltámadás rendkívül bizarr alapötlettel, hamisítatlan B-filmes hangulatokkal és meglepően feszes tempóval operál, ráadásul nem a törvényszerűen ironikus nyúl-vonalon, hanem a Hetedik sorozatgyilkosos nyomozását kölcsönvéve ijesztgeti a besonkázott nézőket. A film története, képi világa és hangulata finoman szólva sokat „merít” Fincher sikeréből. Adott egy hiperintelligens sorozatgyilkos és persze a gyűrött arcú Lambert, aki egy terhelt múltú zsarut játszik. Az igazi csavar és a húsvéti motívum magában az esetben rejlik, hisz a bomlott elméjű ellenfél nem kisebb dologra vállalkozik, minthogy az általa gyűjtött testrészekből az otthoni fészerben az ünnepre összerakja és életre keltse magát Jézust. Végtelenül morbid az alapötlet és az alkotók dicséretére legyen mondva, mindebből sikerül egy teljesen vállalható filmet faragniuk. A ránk váró csavarokat minimális bibliai- és Hetedik-ismeretekkel ugyan könnyedén kitalálhatjuk, de nem is ez a lényeges. Aki a sonkás-tojásos-kölnis fáradalmakat nem egy ókori eposszal vagy nyuszis animációval kívánja kipihenni, annak vonzó alternatíva lehet ez a műalkotás, melyben egy aprócska szerepben még David Cronenberg is feltűnik néhány pillanatra. (HZ)
Thanksgiving (Eli Roth, 2007)
Eli Roth rövidje, a Thanksgiving a Tarantino- és Rodriguez-féle Grindhouse double feature egyik ál-előzetese. RR Machete című fake trailere a Terrorbolygó kisfilmes megfelelője, a Thanksgiving pedig ugyanúgy slasher, mint QT Halálbiztosa. Napjainkra már több HÁLAADÁSkor játszódó horror is készült (ThanksKilling és mások), de Roth volt az első, aki eme ünnepet címszereplővé tette és slasherrel zsákmányolta ki (a Happy Birthday to Me készítői tehát tévedtek, de legalábbis nagy ziccert hagytak ki). E kisfilmben nem csak a Halloween, a Péntek 13 és folytatásaik cselekményét és hatáselemeit (pl. csúcsra járatja a Bava-féle Véröböl óta elterjedt, szexet félbeszakító/meghiúsító erőszakot, egyben szexualitást felváltó gore-t), de ezek előzeteseinek lejárt szavatosságú, “annyira rossz, hogy már jó” stílusát is megidézi. Noha egy kevés társadalomkritikát is bele lehet látni (lásd a pulyka helyett feltálalt honpolgárt), e kisfilm nagy trükkje az, hogy a rendezőnek nem kellett bíbelődnie a slasherekben egyébként is csak alibiként funkcionáló történettel, cselekménnyel („A Sikolynak volt sztorija? A Tudom, mit tettélnek volt értelme?” - halljuk a Horrorra akadva talán legszellemesebb jelenetében), csak a „money shot” jeleneteket kellett leforgatnia. Ráérzett az exploitation horror lényegére, ami nem a történetből-cselekményből fakad, hanem a minél látványosabb, bizarrabb, random módra sokkoló explicit képekből, kreatív gegekből. Mivel nem kellett mindezt koherens és hihető sztoriba integrálnia, szabadjára engedhette fantáziáját, és így tudott csak igazán morbid, szürreális, szabad asszociációs killing scene-eket kitalálni. Míg QT nagyjátékfilmje szerzői, intellektuális művészmozi is egyben, Roth munkája hamisítatlan retro exploitation horror, Grindhouse-film (amely színtéren nem volt ritka anno, hogy előbb volt kész a gerilla gimmick promóció, mint maga a film), e műfajok posztmodern zanzásítása, szintetizálása. A hírek szerint ugyanúgy készül belőle egészestés film, mint a Machetéből és a Hobo with a Shotgunból. (CSÁ)
Az összeállítást készítették: Baski Sándor, Csiger Ádám, Huber Zoltán, Nemes András, Orosdy Dániel, Pernecker Dávid, Szabó Ádám.