Joël Dicker második könyvével nagy fába vágta a fejszéjét. A fiatal svájci író hatalmas közönségsikert aratott krimije, Az igazság a Harry Quebert-ügyben a divatos skandináv receptet követve erős társadalomkritikát és némi önreflexiót kever egy meghökkentő és csavaros bűnügyi történethez. Északi kollégáival ellentétben Dicker nem a polgári jólét és a takaros mintaállam felszíne alá kukkant be, inkább a bestseller-piac és az írói hitvallás ellentmondásai érdeklik. A két idősíkon futó történet egy-egy regény születését mutatja be, melyen keresztül 1975-ben és 2008-ban is szörnyű események bontakoznak ki. Dicker vállalása néha túlgondoltnak és kissé terjengősnek tűnik, a lassan beinduló nyomozás végül magával ragadja az olvasót. Bár a hype egyértelműen túlzó, a szórakoztató krimik rajongói vélhetően nem fognak csalódni.
A mű főszereplője és a szerző közötti párhuzamok nyilvánvalóak. Mindketten ünnepelt fiatal írók, akik első regényükkel valósággal berobbantak a köztudatba és most a második könyv kínzó problémájával szembesülnek. Az önkritikus Marcus részletesen beszámol az indulásáról és a kínzó ihlethiányról, miközben már az expozícióban világossá teszi, hatalmas sikerrel veszi majd az akadályokat. Így ismerkedünk meg hősünk mentorával és barátjával, az irodalmi élet elismert figurájával, aki korábban hasznos tanácsokkal segítette a fiatal író indulását. Harry Quebert egy kedves massachusettsi kisvárosban él és nagy megbecsülésnek örvend, egészen addig, míg a kertjéből elő nem bukkan egy évtizedekkel korábban eltűnt fiatal lány holtteste. Mivel a bizonyítékok a férfi bűnösségét támasztják alá, Marcus azonnal a helyszínre siet és megpróbálja felderíteni az ügyet. Második bestsellere így készül el és A Harry Quebert-ügy címet viseli.
A több szinten, idősíkon és helyszínen bonyolódó cselekményben Dicker számos ismerős motívumot megpendít. Az eseményeket megérteni és rögzíteni próbáló író a Hidegvérrel lapjairól lép elénk, a kedves kisváros képeslap-idillje mögött kirajzolódó tabló a Twin Peaks figuráit idézik. Lola esetéhez hasonlóan a meggyilkolt Nola szeretetreméltó, ártatlan tinédzsernek tűnik, és Lynch látomásához hasonlóan itt bizony senki nem az, akinek látszik. Hamarosan kiderül, hogy a tizenöt éves lány és az akkor harminc éves Harry között szerelem szövődött, mely Quebert nagy remekművét ihlette. A Nabokov-párhuzam mellett az ügy felderítése során A tetovált lány sokkoló fordulatai is megidéződnek, miközben a posztmodern meta-műveket követve hősünk folyamatosan reflektál az írás mesterségére is.
Dicker nagy bravúrja, hogy ezt a széttartó, számtalan irányba kinyitott cselekményt képes könnyedén egyben tartani. A matrjoska-babákat idéző szerkezetben a különböző nézőpontok, visszaemlékezések és fejlemények szépen egymásba folynak, az egyes fejezeteket a Quebert hősünknek címzett tanácsai határolják. Dicker a kulcsfontosságú információk felbukkanásával rendszeresen irányt vált, újabb szereplőket kever gyanúba és váratlan kihívások elé állítja hősét. E módszerével gond nélkül egymásba fűzi a szálakat, de azt már nem sikerül elérnie, hogy minden karaktere egyformán érdekes legyen.
A könyv legnagyobb problémája maga a főhős, akit sehogyan sem sikerül életre kelteni. Dicker rengeteg oldalt szán a bemutatására, ám Marcus Goldman végig egy mesterkélt, papírízű művész-alteregó marad. Az ökölvívás és az írás közé felhúzott metaforák izzadságszagúak, a szüleivel folytatott telefonbeszélgetések és a népszerűség árnyoldalairól elővezetett monológok kilógnak a mű szövetéből. Dicker a bulvárosodó könyvkiadás, az igazi művészet és a ponyva ellentmondásait boncolgatja, de nem jut túl a nyilvánvaló közhelyeken. Marcus élettörténete, a készülő regény viszontagságai, a csak hozzá kapcsolódó figurák nem épülnek be szervesen a bűnténybe, így időről-időre megakasztják az események lendületét.
A sulykolt médiakritika és az önreflexió esetlenségeit végül bőven ellensúlyozzák a kissé komótosan induló nyomozás izgalmai. A városka mellékfigurái jók, a kibontakozó ügy összetett és izgalmas, az ügyesen adagolt meglepetések végig fenntartják a feszültséget. Dicker hamisítatlan amerikai típuskarakterekkel dolgozik, a helyi potentát, a furcsa tiszteletes, a szépségkirálynő-pincérnő és a pipogya rendőr alakjai tökéletesen betöltik a szerepüket. A nyomozás során körbepásztázzuk a várost és mindig egy-egy olyan apró nyomra bukkanunk, melyre tényleg nem számítottunk. A fordulatok ütősek, a finálé megjósolhatatlan, az izgalom garantált.
Hollywood természetesen már lecsapott a megfilmesítési jogokra és sok mindent elárul, hogy a művet nem David Fincher, hanem állítólag Ron Howard viszi majd vászonra. Az igazság a Harry Quebert-ügyben biztosan nem éri el a fentebb említett elődök színvonalát, de döccenői ellenére is kellemes órákat ígér.
Göncöl Kiadó, 2014; 680 oldal, 3570 Ft.
