Jonathan Glazer a reklámok (Levi's, Nike, Volkswagen) és videoklipek (Massive Attack, Blur, Jamiroquai, Radiohead - a Karma Police főszerepében magával Kovács Lajossal) világából indulva jutott el a nagyjátékfilmekig, ő is, akár csak hasonló szakmai életutat maguk mögött tudó kollégái (Spike Jonze, Michel Gondry) a bámulatosan ötletes vizuális megoldások mestere, a járt utat a járatlanért bármikor elhagyó, kreatív, ösztönös tehetség. Már első munkájában, a Szexi dög című, Ben Kingsley főszereplésével készült, nem mindennapi gengszterfilmjében, vagy a Nicole Kidman meglepően bátor alakításával fémjelzett Születés pszichotikus szerelmi drámájában is találkozhattunk emlékezetesen komponált képekkel, bravúros beállításokkal, a rendező azonban most odáig merészkedett, hogy a "mozgókép" fogalmát szó szerint értelmezze: kizárólag a vizualitás erejében bízva, minden lehetséges nézői elvárással konokul szembemenve nem hagyományos mozit forgatott, inkább vizionárius, gyönyörű, éjsötét képkölteményt konstruált.

Egy idegen lény női álcában (Scarlett Johansson) a Földön, konkrétan Skócia esőáztatta tájain portyázva férfiakat csábít el, hogy aztán testüket feleméssze egy sűrű, melaszos, rejtélyes eredetű anyagban. Miközben vadászik, óhatatlanul érdeklődni kezd a faj jellegzetességei iránt, egyre közelebb kerül áldozataihoz, és lassan eredeti céljait is figyelmen kívül hagyva kockázatos kísérletbe kezd: megpróbál otthonra lelni a világban, mely soha nem lesz a sajátja.

Glazer saját bevallása szerint is alaposan átformálta Michael Faber azonos című regényét, melyből Walter Campbell segítségével, rengeteg változtatás után a szkriptet írta (egy korábbi verzióban Brad Pitt is szerepelt volna idegenként). Legmerészebb húzása, hogy a filmben szinte teljes egészében hanyagolja a szokványos narratívát, csupán sejthető értelmű motívumok egymásutániságává degradálja a cselekményt, nincsenek támpontok, nincs útmutatás, magunkra hagyatva bolyongunk a szürreálisan szép, vagy éppen rettenetesen realisztikus kulisszák között. A hagyományos nézői azonosulásnak az esélyét sem veti fel, Johansson arcán a legritkább esetben látunk érzelmeket (ráadásul ezekről is tudjuk, hogy nem egészen a sajátjai), mégis, azzal, hogy az események kizárólag az idegen lény karakterére fókuszálnak, óhatatlanul mi magunk is az ő szemszögéből figyeljük, próbáljuk értelmezni a világot. A földi életmód, a legegyszerűbb emberi cselekvések számunkra is furcsának, kísértetiesnek, vagy egyenesen értelmetlennek tűnnek, többé mi sem vagyunk otthon a bolygón, Skócia sötétebb, vészjóslóbb atmoszférát áraszt, mint a legkietlenebb holdbéli tájak. A film - minden műfaji szabálytalansága ellenére - a sci-fi olyan jellemző, alapvető témáit tárgyalja, mint a fajok közötti kommunikáció problematikája, vagy humánumunk lényegének elemzése, a megközelítés bámulatos eredetisége azonban csípőből utasítja el a zsánerbe illesztés lehetőségét, vagy úgy egyáltalán, bármiféle kategorizálást.

A korábban már méltatott vizualitás lehengerlő erejű, Glazer páratlan, specifikus filmnyelvet használ, amivel nem csak számít figyelmünkre, de kreatív, öntörvényű tudatosságával egyenesen kierőszakolja azt magának. A látvány egyszerre a valóságtól elemelkedett és ízig-vérig földhözragadt, a hétköznapi helyszínek futurisztikus díszletekkel váltakoznak, az árny-és fényjátékok maguktól értetődő természetességgel mossák össze a realitást és az álomszerűséget. A képi megvalósítás ily módon tökéletesen irrelevánssá teszi a magyarázó jellegű dialógokat, a szavak feleslegessé válnak, a kietlen partot ostromló hullámok kérlelhetetlensége, a városi (valódi civilekkel, rejtett kamerával felvett) forgatag nyugtalanító látványa, vagy a férfiáldozatok elnyelésének lidércnyomásos, teljesen erőszakmentes, mégis horrorisztikus szcénái beleégnek az agyba, bonyolult többlettartalmakat generálnak, sűrű asszociáció-folyamot hömpölyögtetnek. 

Johansson szinte eszköztelen, hüllőszerűen rideg, ugyanakkor teljes kiszolgáltatottságát is érzékletesen megjelenítő játékával magabiztosan uralja a filmet: az Under the Skin egyes aspektusai alapján női szenvedéstörténetként is értelmezhető, a romlatlan, naiv rácsodálkozástól indulva az ártatlanság elvesztésén keresztül jut a szexuális megaláztatásig, a színésznő pedig rendkívüli bátorsággal veszi az akadályokat, a szokatlan szerepválasztás láthatóan jól megfontolt, tudatos művészi döntés eredménye. Rajta kívül leginkább amatőr (de kiválóan teljesítő) szereplőket láthatunk, közülük is kiemelendő a súlyos, neurofibromatózis nevű genetikai betegségben szenvedő Adam Pearson, aki meghökkentő fizikai megjelenésével számunkra is idegennek hat, annak ellenére, hogy ugyanolyan ember, mint bármelyikünk - személyével önmagában szimbolizálja a szokatlantól, az ismeretlentől való oktalan félelmeinket, és le a kalappal nyílt őszinteségéért, amivel elénk áll.

Bár Jonathan Glazer több, mint másfél órás, meditatív videoklipje kétségkívül sokat követel nézőjétől, figyelmünket maximálisan honorálja, világával a megtekintése után még napokig fogva tartó, felkavaró, utánozhatatlan filmélmény.