A rémisztő figurák és borzongató alaphelyzetek folyamatos újrafelhasználása, a korábban bevált történet-típusok variálása és fokozása a horror esetében sokkal természetesebbnek tűnik, mint más műfajoknál. A sokáig lenézett, alacsonyabb kategóriákba sorolt filmtípus alkotói a költséghatékonyság, a nagyobb hírverés és az attrakció érdekében már jóval a televíziós sorozatok felnőtté válása (és a blockbuster-brandek megjelenése) előtt kiaknázták a folytatásokban rejlő lehetőségeket. A legsikeresebb antagonisták köré folyamatosan bővülő, koherens univerzumokat építettek és az önreflexió sem állt távol tőlük. A gyakran akár nyolc-tíz felvonást megérő filmfolyamok a kortárs szériákkal összevetve csak igen korlátozottan és mechanikusan, egy-két fontosabb szereplő vagy esemény mentén kapcsolódtak egymáshoz. Az első felvonásokban lefektetett szabályrendszer gyökeres átalakítására csak a legritkább esetben, jellemzően a reboot alkalmával kerülhetett sor. Az Amerikai Horror Story írói hasonló receptet követnek és a legújabb elbeszélői trendek fényében próbálják újragondolni a folytatásos horrorok narratív lehetőségeit.
Az önmagát antológiaként meghatározó sorozat tankönyvi alapossággal vonultatja fel a horrorfilm történetének legmeghatározóbb csomópontjait és kaleidoszkópszerűen használja a zsáner fontosabb alaphelyzeteit és alkotóelemeit. Évadonként változó meta-sztorik bontakoznak ki előttünk, a megidézett motívumokat és karaktereket a helyszínekkel fémjelzett alműfajok rendezik egységbe. Az egyes epizódok önállóan is működnek, az egy-egy típusfigurára vagy markáns alaphelyzetre koncentráló eseményeket az évadon átívelő főszál tartja egyben.
Az első tizenkét részben egy kísértetházba költöző család magánéleti tragédiája teremti meg azokat a dramaturgiai kereteket, melyekhez a különböző rémtörténetek és karakterek kapcsolódnak. A történések közötti legfontosabb kötőanyagot a tulajdonképpeni főszereplővé előlépő épület szolgáltatja. A patinás ház gyilkosságokkal terhes múltja a felbukkanó szörnyetegek és a pszichotikus áldozatok visszaemlékezéseiből rajzolódik ki, az új lakók pedig a megelevenedő szellemek és egyéb rosszakarók intrikáitól szenvednek. Az évadok néhány visszatérő szereplőtől és kikacsintástól eltekintve szinte teljesen függetlenek egymástól, az írók csak a formulát hasznosítják újra, miközben mindig újabb helyszínt, azaz új tematikai keretet választanak. Az új otthon, az ódon szellemtanya helyett a szörnyűségek a második évadban egy másik jellegzetes horror-kulissza, egy bolondokháza falai között történnek. A nemrég véget ért harmadik évad a salemi boszorkányperek után játszódik, míg a tervezett negyedik egy utazó cirkusz világába kalauzolja majd a nézőt.
Az írók ügyesen játszanak a szimbolikussá emelt helyszínekkel és a nyomasztó jelzáloghitelek, az állampolgárait fenyegető társadalom és a túlszabályozott intézményrendszer keltette zsigeri szorongásainkat használják. A tulajdonosaira “támadó” ház, a pácienseit elpusztító intézmény, a kisebbségeket elnyomó többség metaforikus áthallásai a legismertebb rémségekkel keverednek. A nézői elvárások felülírása, a vibráló kiszámíthatatlanság és a sokk kulcsfontosságú hatáselemei a sikeres horrornak. A sorozat készítői hatásosan fűzik össze a patinás elődök megoldásait, a nézői asszociációkat kicselező meglepetés, az alkotóelemek kreatív használatából fakadó meghökkentés sajnos többször elmarad.
Kiismerve a szabályokat és az alkotói módszereket, az Amerikai Horror Story fokozatosan veszít a rejtélyből és a feszültségből, miközben a természetfeletti eseményekkel törvényszerűen együtt járó nagyobb elbeszélői szabadság tagadhatatlan cselekményvezetési problémákat okoz. A történetek gyakran eltévesztik a fő csapásirányukat és kissé széttartóvá válnak, a produkció ezért csak részben teljesíti impozáns vállalásait. A horror és a tévésorozat háziasítási kísérlete önmagában persze szórakoztató, a hivatkozások felismerése, a felvonultatott sémák előhívása érdekes befogadói játékra hív. A felhasznált klisék és toposzok keverése azonban nem mindig elégséges a feszültség és az érdeklődés fenntartásához. A műfaj rajongói bizonyosan szívesen követik a zsánerjátékokat, a semleges nézőket azonban nem feltétlenül sikerül a képernyő előtt tartani. Ami a vásznon másfél órában kifogástalanul működik, az nem mindig tart ki több epizódon keresztül. Az Amerikai Horror Story mégsem kudarc, a legnagyobb eredménye ugyanis az, hogy bebizonyította az antologikus forma életképességét és felvillantotta a módszer erősségeit. A sorozatok mostanában induló újabb generációja már így építkezik és remélhetőleg a lehetőségekkel is élni fog.
