Filmvilág blog

Lewis Teague: Alligátor

Filmek az alsó polcról #10

2014. április 04. - Orosdy Dániel

alligator.jpg

Ha akad olyan városi legenda, amelyet a pécsi óvodások is jól ismertek a nyolcvanas évek derekán, akkor az a kiskorában klotyón lehúzott, csatornában felnövő, majd a városban garázdálkodni kezdő óriáskrokodil édesbús története. Legtöbbünknek kétsége sem volt felőle, hogy ez az agymenés valóság, és a nagyvárosi csatornákban nagyra nőtt hüllők szedik áldozataikat.

Akkoriban mindenki felváltva volt Jedi és ninja (a német VHS-eknek köszönhetően szigorúan „nínnyá”), Mark Hamill sztárnak számított (pont 3 filmjét ismertük, de azok híresek és jók voltak), az Alligátorról pedig minimum mint korszakalkotó alapműről értekeztünk.

Ez a film – ha nem is egyedülálló remekmű – sok szempontból figyelemreméltó alkotás. Egyrészt az egyetlen igazán jól sikerült krokodilos horror a filmtörténetben (azért szóba jöhet A szörny vagy a Halál a mocsárban is, de csak a dobogó valamelyik alsóbb fokán). Másrészt a Cápa minden elképzelést túlszárnyaló sikere nyomán készült „óriásállatos” csodák közül is ez az egyik legjobb. Pedig a vetélytársak között akadnak óriásmedvék, mutáns giliszták és gigantikus nyulak is.

alligatorposzt.jpgTulajdonképpen az Alligátor előtt nem sok film épült kifejezetten a gyilkos vízi hüllőre. Tobe Hooper ugyan elkövetett egy érdekes kísérletet Eaten Alive (Horror Hotel stb.) címen A texasi láncfűrészes mészárlás után, ám ez nem volt sem túl sikeres, sem igazán jó. (Jóval Teague filmje után, 2000-ben Hooper megint a témához nyúlt a magyar tévében is vetített Krokodil erejéig, erről azonban vagy jót vagy semmit, jót viszont nem lehet.)
Szóval az Alligátor – meglepő módon – a mai napig nézhető, élvezetes alkotás, ami elsősorban John Sayles-nek, a forgatókönyvírónak köszönhető. Az elismert novellista utóbb független rendezőként (Matewan, Passion Fish) is megállta a helyét, korábban pedig Joe Dante keze alá dolgozott a szintén jól sikerült, parodisztikus Piranha megírásakor. Sayles ún. komoly író, aki ismeri és szereti a műfaji filmeket, képességeit ezeken csiszolva dolgozta be magát a filmiparba. Az Alligátor nem lenne működőképes, ha a bugyuta alapsztoriból nem tudott volna érdekes, jól felépített történetet írni, valamint a hitelesség érdekében nem teremt többdimenziós karaktereket. Mindez persze a műfaj korlátai között értendő, és azt sem szabad elfelejtenünk, hogy Sayles ironikus felfogása szintén a mű sikerét szolgálta.

A karaktereket tehetséges színészek keltik életre, ami ismét csak ritka jelenség az ilyen filmek esetén. A meglepően fiatal – de már furcsa kopaszodási problémákkal küzdő – Robert Forster kiválóan hozza a szerepét, a főnökét játszó Michael V. Gazzót korábban Oscarra is jelölték a Keresztapa II-ben nyújtott alakításáért, az imádnivalóan torz fejű Henry Silva pedig komoly odaadással parodizálja a Nagy Fehér Vadászt.

A speciális effektusokra minden bizonnyal nem volt túl sok pénz, a végeredmény mégis hitelesebb és kellemesebb a mai CGI-orgiáknál. (A mese lényege, hogy a mesélő és a hallgató is tisztában van vele: nem minden igaz, ami elhangzik. Az alkotók tekintettel voltak erre a szabályra, így a nézőnek nem okozhat különösebb megpróbáltatást megbocsátani a néha átlátszó trükköket.)

alligator1.jpg

Végül, de nem utolsósorban ki kell emelni Lewis Teague, a rendező érdemeit. Teague távolról sem a ponyvafilmek zsenije vagy akár különösebben eredeti alkotó, de ha jó anyag kerül a kezébe, kihozza belőle a maximumot. Sayles forgatókönyvével szerencséje volt, és még Robert Zemeckisre sem kellett szégyent hoznia, amikor elkészítette A smaragd románca folytatását, A Nílus gyöngyét. Az Alligátorban nem szabott gátat a humornak, viszont nem is engedte önmaga paródiájává válni a filmet, ügyesen irányította a színészeket, és korrekt akciójeleneteket forgatott le, vagyis összességében jól végezte a dolgát.

Az Alligátor – szemben a „nínnyás” filmek és a Norris/Dudikoff-produkciók többségével – tényleg jól sikerült film, bár egészséges humorérzék és B-filmek iránti érzékenység azért ajánlott a megtekintéséhez.

(Valahol a filmgyűjtemények mélyén vagy az internet egy rejtett zugában talán még vár az értő közönségre egy elfeledett klasszikus, amelynek prológjában elvadult zöldszemes ostorost száműznek a nukleáris szemétlerakó mélyére…)

 

Az írás első változata a Sokk Magazin online folyóiratban jelent meg, sokezer webévvel ezelőtt.

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr145911503

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása