Hitchcock egynéhány klasszikusa óta nyilvánvaló, hogy átlagpolgárként rosszkor rossz helyen lenni nem éppen életbiztosítás – ellenben kifejezetten kalandos dolog. Ezt az évek során klónokkal, paródiákkal, tiszteletadásokkal csupaszra vetkőztetett – mégis kimeríthetetlennek tűnő – témát a mai napig képtelenség magára hagyni. Újat azonban még annak ellenére is lehet mutatni, hogy az egymással összetévesztett ártalmatlan és gyarló identitások rejtélyes történetei soha az életben nem fogják magukat kihúzni a hitchcocki lábjegyzetek skatulyájából. James Corden (a Szigetországban kultikussá vált Gavin és Stacy alkotója) és Matthew Baynton legújabb sorozata azonban már első ránézésre sem próbálja meg átlátszó testcselekkel palástolni filmtörténeti eredetét. Elég csupán rátekinteni a komolytalan címre, hogy egyértelművé váljon a sorozat szándéka. Az 1956-os Hitchcock klasszikus, a The Wrong Man (magyarul: A tévedés áldozata) során a Henry Fonda által alakított ártatlan kisembert keverik össze egy bűnözővel, s alapvetően nem történik ez másként Corden és Baynton sorozatának szereplőivel sem. A szerzőpáros azonban sikeresen képes lerázni a sokadszorra életre hívott toposz miatt kesergőket azáltal, hogy az eredeti film címét egyetlen hozzátoldott betűvel szemtelenül debil grammatikai fiaskóvá varázsolják, mely így egyértelműen jelzi parafrázisuk komolytalan szándékát.

A történet váza tehát nem ismeretlen. Az egészen mesterien felépített expozícióban Sam Pinkett (Baynton), egy kisváros nyomorult irodistája, épp másnaposan és szerelmi bánattól sújtva ballag munkába, mikor a szeme láttára megcsúszik és felborul egy kocsi. Miután a helyszínelők távoznak, Sam továbbindul, de megállítja a sofőr elhagyott telefonjának csörgése. Innentől pedig megindul az Észak-északnyugatot idéző nevetségesen kuszálódó cselekmény lavinája. A megannyi döbbenetes véletlen során azonban Sam, és a hivatal postaszolgálatától időközben hozzáverődő Phil (Corden) mégsem egy régi vágású krimibe csöppennek. A The Wrong Mans szerzői ugyanis a hitchcocki alapkőre egy olyan akcióban és poénokban gazdag thrillerparódiát építenek, amire a televíziózás történetében még csak példa sem volt.

A szerzők olyan reflexív – de közel sem tolakodó – párbeszédeket írtak maguknak, melyek egyszerre használják ki esetlen karaktereik jellemkomikumát és utalnak az összeesküvésektől roskadozó thriller sematikusságára. Sam és Phil (akinek nem hiába Bourne a vezetékneve) annyira lassú életet élő átlagjánosok, hogy a fordulatot fordulatra halmozó életveszélyes kaland – melybe oly hirtelen csöppentek bele – számukra is filmszerűnek tűnik. Kimondatlanul is az esetenként megidézett megannyi filmtípus – kémfilmek, buddy akciófilmek, thrillerek – protagonistáihoz hasonlítják magukat. A valóság persze ettől nem is eshetne távolabb. A pufók, joviális, magányos geek Phil és a gizda, tétó, beszari Sam ugyanis igazi furcsa pár, akiket a sors valamilyen oknál fogva barátoknak szánt. Idétlenül csetlő-botló, fergetegesen elesett, és apránként mégis valamiféle csökött hőssé váló karaktereikben mintha olyan örökéletű duók karamboloznának végzetesen, mint Stan és Pan, Butch Cassidy és a Sundance kölyök, no meg persze Felix Unger és Oscar Madison.

A szerzők koncepciója abban a jelenetben válik egyértelművé, melyben a két szerencsétlen filmes idézet-kvízt játszik (melyik filmből idézi Phil, hogy „Welcome to Jurassic Park?”), miközben felettük két szuperkém az ő ballépéseik miatt épp élet-halál harcot vív. Az akció pedig nem válik az akció paródiájává, a gonosz szereplők nem karikírozzák az akció-thrillerek antagonistáit, a fordulatok pedig nem tartanak görbe tükröt a zsáner narratív felépítése elé – épp ellenkezőleg. Az akció hű a zsánerhez, és nem a humor fő forrása. Az ugyanis a páros ártatlan tekintetén keresztül történő szembesülés a vérontással, a sunyi fondorlatokkal, a konspirációk mögött rejlő sötét hatalommal, és még ki tudja mi mindennel. A The Wrong Mans tehát a paródiák nehezebbik, de rokonszenvesebb útját választja: úgy humorizál a műfaji formulákkal, hogy közben műfaji tud maradni. A lényeg nyilvánvalóan az, hogy Corden és Baynton sorozata nagyon is vicces, az azonban egyáltalán nem elhanyagolható tény, hogy fordulatos bűntörténetként is izgalmas tud maradni.

Ebből kifolyólag néha meg is bicsaklik a szerzők tolla. Esetenként besokallnak a humorból, máskor pedig a történetet bonyolítják kéretlen kitérőkkel, valamint némelyik mellékszereplő karaktere sem tűnik elég kidolgozottnak (hozzá kell tenni, hogy egyelőre). Mindez azonban elhanyagolható apróságnak tűnik. Hibái ugyanis eltörpülnek a sorozat meglepő stílusérzékenysége, főszereplőinek bájos komikuma, a kitűnő dialógusok, s a feszes cselekményvezetés mellett. A The Wrong Mans mindemellett könnyedén, szinte észrevétlenül lép túl az önmagában puffogtatott Hitchcock-parafrázisok buktatóin, s bebizonyítja, hogy Corden és Baynton nem csupán a szegény ember Pegg-Frost párosa – ahogy esetenként őket megbélyegzik – hanem olyan kifejezetten műfaj-érzékeny és tehetséges nevettetők, akikre oda kell figyelni. Mindezt pedig talán az is bizonyítja, hogy a BBC2 a Futottak még… óta nem sugárzott ilyen kitűnő értékeléseket begyűjtő sorozatot.