Az angol televíziós szériák alkotógárdái már nemcsak a komédia, a kosztümös dráma és krimi műfajában mozognak otthonosan, hanem az elmúlt években egyre inkább felveszik a versenyt az amerikai kollégákkal is. Az Utopia a paranoia-thrillerek alkotóelemeit gondolja tovább, a kiváló minisorozat azonban látványosan túllép a zsáner szabályain és szándékosan provokálja a nézőt. A titokzatos képregény körül bonyolódó cselekmény nagy bravúrja, hogy az elsőrangú szórakoztatás mellett képes komolyabb kérdésekkel szembesíteni a közönséget. Az első évad masszív, maradandó élmény, az eddigi hat epizód külcsín és a belbecs tekintetében is kifogástalan.

Rejtélyes bérgyilkosok, őrült tudósok, mindenható szervezetek, sötét szobákban cselszövő hatalmasságok és az ügybe keveredő ártatlanok bukkannak fel a színen. Dennis Kelly szériája ismerős motívumokból indul ki és sokat merít az aktuálisan népszerű összeesküvés-elméletekből, de a felhasznált alapanyagokból sikerül egy egyedi és okos történetet gyúrni. A fontosabb információk visszatartására, a kulcsfigurák kilétének homályban hagyására épülő dramaturgia a nyomozás izgalmát a globális konspirációk logikájával ötvözi. Az írók ügyesen variálják a felhasznált képleteket és lehengerlő könnyedséggel fűzik egybe a szálakat. Az Utopia üresjáratok nélkül pereg, a fordulatok végig következetesek, az eseményeket a rejtély és kiszámíthatatlanság feszült aurája öleli körbe.

A sorozat ügyes történetszövése már önmagában is figyelemreméltó teljesítmény, Kelly stábja azonban a megvalósítást tekintve is kitett magáért. A tévé képernyőjén ritkán találkozhatunk ennyire átgondolt és egységes látványvilággal, a masszív atmoszféra ráadásul a sorozat hatásmechanizmusa szempontjából is fontos. A szereplők által keresett, titkos kódot tartalmazó képregény szürrealista, látomásos ábráival szemben a néző harsány színekkel, erős fényekkel és szigorúan kimért kompozíciókkal találkozhat. A popart modorában elrajzolt vizualitás egyrészt a reklámok idealisztikus világát parodizálja, másrészt vibráló kontrasztba kerül azokkal a sötét titkokkal, melyre hőseink bukkannak. A sorozat túlzóan világos és tarka képei, a minimalista kísérőzene álomszerűvé varázsolják a látottakat, mintha a hétköznapi világunk kulisszái mögé tekintenénk, amit az Alice Csodaországbanra vonatkozó utalások csak tovább erősítenek.

A cselekmény és a megformáltság tudatosan generált jótékony ellentéte extra feszültséget pumpál a produkcióba. A túlesztétizált gyilkosságok és kínzások sokkal felkavaróbbnak, a kínzó morális dilemmák még nyilvánvalóbbnak tűnnek. A folyamatos ingerelárasztás, a menetrendszerű kizökkentés miatt a néző állandó készenlétben marad és így Kelly disztópikus érvein is kénytelen elgondolkodni. Az aktuális hírekre reflektáló fantasztikus események törvényszerűen elrajzoltak ugyan, ám valós problémákkal foglalkoznak. Az Utopia büszkén vállalja ellentmondásait, a hibátlanul levezényelt thrilleren keresztül Kelly a néző állásfoglalását szeretné kikényszeríteni. A széria sokat vitatott, tabudöntögető erőszakszekvenciái ugyanúgy ezt a célt szolgálják, mint a szokatlan audiovizuális megoldások és a figurák zavarba ejtő, felkavaró döntései. Akár egyetértünk az alkotók gondolataival és a használt filmnyelvi eszközökkel, akár nem, ha egyszer bekapcsolódtunk a történetbe, többé nem maradhatunk közömbösek. Az alkotók tehát maximálisan elérték a céljukat.