Ryan Quincy közel másfél évtizeden keresztül volt a South Park vezető animátora és producere. Ennyi pedig elviekben elég lenne ahhoz, hogy első sajátkészítésű animációs sorozatának hírét felkapja a szél. Az Out There azonban valamilyen oknál fogva – feltehetően az IFC csatorna marketingeseinek inkompetenciája miatt – mégsem kapta meg a méltán elvárt hírverést. Ugyanakkor, a tízrészes első évadot átpörgetve majdhogynem nyugodt szívvel ki lehet jelenteni: jól van ez így. Quincy nem játssza ki saját nevét – és nem is tudná. Az Out There ugyanis egy rendkívül szerény és érzékeny sorozat, melynek szerencsére semmi köze sincs a South Parkhoz.
A cím kettős jelentést hordoz magában. A Nebraskában nevelkedett Quincy sorozatának helyszínéül az unalomtól legendásan túlcsorduló Középnyugatot választotta, melyet a filmtörténet vagy ásítva került el, vagy pedig tétlenségbe és középszerűségbe belegajdult őrültekkel töltött meg. Holford kisvárosa tehát egyrészt „odakint” van minden fontos, érdekes, híres, és izgalmas helyszínhez képest. A pesties értelemben vett „vidék” olyan szinten álmatag és üres megvalósulása, ahol a zöldre váltó jelzőlámpa eseményszámba megy. Ugyanakkor a sorozat főszereplői is „odakint” vannak, egy egészen más értelemben. Chad és új – értsd: egyetlen – barátja Chris ugyanis igazi kitaszítottak. Sem az iskolában, sem a városban, sem a szerelmi életükben, sem családjukban, sem pedig a hely- és a kor szellemében nem találnak fogódzót. Az Out There az ő végeláthatatlan kálváriájukat meséli el. Hamisítatlan középiskolai felnövéstörténet tehát, a Freaks and Geeks és a Daria nyomdokain haladva. Annak ellenére, hogy az a néhány tengerentúli kritikus, aki rátalált a sorozatra, pontosan a coming of age sablonok ismerőssége miatt marasztalta el, az Out There által kialakított hangulat az animációs sorozatok berkein belül kifejezetten egyéninek mondható.
Quincy egyrészt ugyanis elutasítja a szituációs komédiák csontig rágott és kínos manírjait, másrészt pedig elkerüli a kisvárosi szatírák biztonsági játékát is. Az Out There épp ezért csak humorának visszafogottságában, apró részleteinek jelentésértékű visszhangjaiban, és megfontoltságában idézi a hozzá talán legközelebb álló Texas királyait. Quincy azonban nem épít szatirikus társadalomkritikára, és még saját fésületlen történetvezetésében botladozva sem hagyatkozik a Judge által csúcsra járatott karikírozásra. Így tehát az Out There nem rendelkezik igazán mély értelmezési szintekkel, nem kacsint ki, nem trükközik szóképekkel.
A legnagyobb erénye pedig az, hogy mindezeket koncepciójából bátran kizárva, egyszerű és színtiszta tinédzservergődésként képes helytállni.
Quincy erősen önéletrajzi ihletésű történetei tele vannak lappangó érzelemmel, őszinte gyermeki naivitással, s egyfajta nosztalgikus áhítattal az elvágyódás iránt. Chad és Chris mindent megtenne azért, hogy megszabaduljon Holford unalmának terhétől, s annak ellenére, hogy némely tervük igencsak meredeknek tűnik, lánglelkű eszképizmusukat Quincy mindig felülírja a család, a barátság, a bimbózó szerelem értékeivel. Mindezt pedig az epizódok végén nem tanulságként összegzi, hanem apró – a sorozat egykedvű, visszafékezett humorához igazodó – kirohanásokban. Egy kigyulladó fa, egy kis ütésváltás a szomszédok között, egy tönkretett szalagavató. E pillanatok pedig a kedves földhözragadtság keretein belül is súlyosnak, kaotikusnak, és fergetegesen viccesnek tűnnek. Ezt elérni pedig nagy szó.
Jó animációs sorozat természetesen nem létezhet jó szinkronmunka nélkül. Az Out There stábja pedig kitűnő. A Chad szerepében megszólaló Quincy mellett a szinkronszínészet olyan ismert- és ismeretlen mesteremberei sorakoznak fel, mint a Christ árnyaltan és alázattal alakító Justin Roiland (Kalandra fel!, Rick and Morty), a Chad apját megformáló John DiMaggio (Futurama, Kalandra Fel!), de különböző mellékszerepekben feltűnik az a Pamela Adlon is, aki Bobby Hillként vált örökéletűvé. Mellettük pedig olyan színészek fordulnak meg visszatérő szerepekben, mint Megan Mullaly, Fred Armisen, Linda Cardellini, Kate Micucci, Nick Offerman, és lehetne még sorolni.
Az Out There legszimpatikusabb vonása azonban irodalmi érzékenységében rejlik. Chad folyamatos narrációját ugyanis szétveti a Bored to Death bohó rezignáltságát idéző ponyvaszagú, lakonikus, és szemkápráztatóan műfajidegen költőiség. „Chris az a fajta barát volt, aki betaszít a feneketlen mélységbe, majd pedig utánad ugrik” – mutatja be Chad az életét rendre megnehezítő Christ. Az ilyen- és ehhez hasonló közönyös és morózus hangon megszólaltatott gondolatok pedig egészen nagyszerűen ütköznek a kézzel rajzolt, meghatározhatatlan állatok bizarr hibridjeire emlékeztető figurákkal. Mintha a magát Salingernek képzelő Chad emlékiratainak gyermeki illusztrációját néznénk.
Az Out There kócos bölcsességét, tapintható emberségét, s cammogó báját ugyan sokak túlságosan is visszafogottnak fogják találni, aki azonban újra akarja élni az első randevújának gyötrelmeit, az első csínytevéseit és jócselekedeteit, az iskolapad szorítását, és a jó szándékú szülői korlátoltság agyrémeit, az nyugodtan szánjon erre a kitűnő sorozatra időt, mert a látszat ellenére egyáltalán nem nehéz felismerni az értékeit.
