„Nincs engedélyem, de talán segíthetek Önnek” – írja a Craigslisten egy bizonyos Jonathan Ames, író. Nem éppen bizalomgerjesztő szöveg, főleg ha az ember magánnyomozót keres. A hirdetés lelkes, és mindenképp önzetlennek tűnő félszeg keringőre hívás, melyet Jonathan alapvetően mégis önző okokból tett közzé. Barátnője éppen, hogy elszelelt – nehezményezte a fehérbor és a fű iránt táplált túlzó szimpátiáját – az írói válság pedig éppen berobbant életébe. Jonathan csupán az őt sújtó hirtelen jött tétlenség félhomályából próbált meg kikecmeregni, mikor e Raymond Chandler által ihletett teljesen spontán ötletet életre segítette. A lényeg viszont az, hogy – még ha engedélye nincs is – Jonathan Ames segít. Nem feltétlenül a bajba jutottaknak, sokkal inkább a sorozat nézőinek, nevetni egy jót.

Létezik azonban egy másik Jonathan Ames is. Az a Jonathan Ames, aki szintúgy Brooklyn utcáit koptatja, mint a fent említett idézőjeles magánnyomozó, valamint rajong a fehérborért is – magát pedig „periodikus alkoholistának” vallja. Ez a Jonathan Ames is író, csak éppen nincs kreatív válságban. Ezt onnan lehet tudni, hogy ő írta az Író és kamuhős című sorozatot – melyre a sárgaházban fogant magyar cím okán a továbbiakban az eredeti Bored to Death címmel érdemes referálni. Ames a sorozatot azonos című novellájából írta, melyben az expozíció ugyan hasonló a sorozatban látottakhoz, premisszája és főszereplőjének motivációja azonban eltérő. A novellabeli Ames egy alapjáraton depresszív és monoton letargiában szenvedő író, aki már-már taszítóan unja hétköznapi rutinjait – beleértve foglalkozását is. Az egyes szám első személyben narrált novella pedig nyelvezetével sem könnyíti meg az olvasó dolgát. A poszt-modern önreflexivitás ujjgyakorlatának keretei között Ames ugyanis önmaga írott másának szájába olyan terjengős, túlrészletezett, dagályos mondatokat ad, melyek nem csupán Raymond Chandler, Paul Auster, és Philip Roth detektív- és bűntörténeteinek szövegformuláit idézik meg, hanem – és ez a novella igazi erénye – a saját embertípusának, szociális kategóriájának manírjait is. Ez a narráció pedig még a dicséretesen kivitelezett parodisztikus önirónia mögül nézve is förtelmesen tenyérbe mászónak tűnik.

A sorozatban azonban Ames a novella frusztrált, keserű humorát egy sokkal hálásabb irányba tereli. A Bored to Death epizódjai a könnyed, romantikus optimizmus pszichedelikus színekben pompázó puha felhőjéből bújnak elő, s sokkal inkább tűnnek életszagú és életigenlő hipszter-tündérmeséknek, mint neo-noir parafrázisoknak. Ames szinte minden epizódban megidézi fent említett ihletőit és kedvenceit, mégis e momentumok a könnyed metatextualitás apró gesztusértékén nem lépnek túl. A noir-miliő, mely a műfajra jellemző bűnesetek jelenbe fordított kisstílű másaival (pl.: ellopott gördeszka, elkeveredett forgatókönyv), a következetesen egyvonásos femme fatale karikatúrákkal (köztük a mindig nagyszerű Kristen Wiig), és a gyönyörűen fényképezett, élő és lélegző New Yorkkal csupán csak egyfajta levegős, ízlésesen sejtetett kulissza a Woody Allen-filmeket és stoner-komédiákat némi slapstick őrülettel elkevert neurotikus kalandokhoz.

A Bored to Death rendkívüli erénye abban rejlik, ahogy a megoldandó bűnesetek apropóján kibomló social faux pas eseteket – a szociális kontaktusok és normák rendjét megbontó szituációk – Ricky Gervais és Larry David offenzív és ösztönös modorától eltérően valamiféle szende, kedves toleranciával prezentálja. Ezek a jelenetek pedig nem önmagukban álló szekvenciák, hanem mindig egy fokozatosan összekuszálódó, félreértések sorozataival telített dramaturgiai szisztéma szerves részei. Aki túlteszi magát az első két rész csiszolatlan és döcögős mivoltán, az később olyan kérdésekre kaphat választ, mint például, hogy miért jó az, ha valaki szájba veri herpeszes barátját? Avagy miért nem érdemes rútul beszívva hangtorzító kémkütyüvel felhívni az ezer éve nem látott lányunkat? Mindez pedig a harmadik, és egyben sajnálatosan utolsó évadra egyre meredekebb momentumokhoz és motívumokhoz vezet, melyek egyike a rendkívül zavarba ejtő aggastyán-szerelem napos- és árnyoldalának bemutatása.

A Bored to Death eredeti koncepciójának, sajátos humorának, és imádni valóan idióta szituációinak ellenére sem válhatna működőképes sorozattá a mindvégig kitűnő színészi munka nélkül. Egyértelműen a Jonathant alakító Jason Schwartzman feladata a legnehezebb, aki kitűnően formálja meg – az amúgy rá írt – szerepet. Egyszerre képes éreztetni a karakterét átjáró konstans melankóliát, az Annie Hall inspirálta szerelmi bánattal vegyes neurózist, valamint a hirtelen jött eszképista revelációjával szinte mindig összeegyeztethetetlen labilis önértékelését és énképét. A lényeg pedig az, hogy a hétköznapi hősiesség új élménye is képes átütni e felemelően vicces nyomorultságon. Schwartzman továbbá képes szerethetővé formálni Ames novellájának fárasztó szövegezését, s karakterének egyik leghumorosabb vonása is ebből ered. Mintha rettegne attól, hogy íróként egy rosszul formált szentenciával megsebzi anyanyelvét. Sima, kerek, udvarias mondatai mögött pedig ott lapul a bohém pozőrök teátrális habitusának paródiája is, mely Schwartzman minimális mimikájának köszönhetően leginkább csak hanglejtéséből és szeme kifejezőkészségéből ered.

Míg Jonathan bármit megtenne a változásért, a kalandért, addig a képregény-rajzoló és éhező grafikusművész Ray ölni tudna azért, hogy semmit ne kelljen csinálnia. Zach Galifianakis pedig remekül hozza a gyermekded, lusta, értetlen, és tétó figurát, aki az esetek többségében szarkasztikus és rosszmájú is. Ray folyamatos szerelmi búbánatainak cselekményszála viszont lehetőséget ad Galifianakisnak, hogy a rajzfilmfigura-szerű karakter mélységében rejtező szomorúságot humoros keretek között tálalja.

Mégis, ha van a sorozatnak igazán fenséges karaktere, akkor a Ted Danson által életre keltett George Christopher az. Akármilyen kitűnő munkát végez is Schwartzman és Galifianakis, a szerepében tobzódó Danson szinte mindig képes eluralkodni a képernyőn. A hatvanas éveibe kanyarodott, sikeres, csélcsap, nőcsábász és léha George ugyan kezd kijönni a formából, mégis erőnek erejével harcol a korróziós válság rémületével. Öreges zavarában mintha egyszerre lenne kissé nihilista és lemondó, mégis hedonisztikusan mértéktelen. Ahogy pedig Danson feloldódik a fiatalságának nyomát elkeseredetten kutató George fergetegesen vicces szövegeiben és gesztusaiban, az bizony karrierjének csúcsa. Ők hárman egy család. Nárcisztikus, sikerkereső, a hétköznapok robotjától elvágyódó, infantilis és intellektuális zsákutcák, akik egy emberként reprezentálják a saját magát felemésztő értelmiségi- és kreativitást igénylő életpályák célegyenesét. Mindezt pedig eszement kalandok közepette teszik, ráadásul több mint szerethetően.