A bő négy évtizedig elhúzódó hidegháború és a terrorizmus elleni harc a nyilvánvaló különbségek ellenére meglepően sok közös vonást mutat. A sokkoló merényletek és a hangzatos politikai szólamok csak a jéghegy csúcsát jelentik, a valódi ütközetek a felszín alatt, sötét bunkerekben, eldugott bázisokon és steril irodákban zajlanak. A közvélemény befolyásolása, az állandó készültség és ideológiai fölény fenntartása mindkét oldal számára kulcsfontosságú, a látványos eredmények, a kommunikálható katonai győzelmek elsősorban a hírszerzés munkáján alapulnak. A Bush-éra kirakatsorozataként is értelmezhető 24 fontos kísérőjelensége volt a 9/11 után megrendült kollektív amerikai önbizalom helyreállásának. A terrorfenyegetettség lélektani hatásai, a felmerülő morális dilemmák azonban a terminátor-módba kapcsolt Jack Bauert hidegen hagyták. A lappangó háború árnyaltabb, ellentmondásosabb kérdéseivel az alkotógárda újabb szériája, a Homeland foglalkozik.

A hidegháborús paranoia-thrillerek, csavaros kémtörténetek és komoly pszichológiai drámák határvidékén mozgó produkció sikerének titka, hogy a túlpörgő attrakciók helyett az érintett szereplők aprólékosan körüljárt döntései indukálják a feszültséget. Az alkotók akkurátusan bemutatják a figurák magánéleti hátterét és az adott lépések mögött meghúzódó lelki folyamatokra koncentrálnak. Az első két évad (korábbi kritikánk: itt) az üldöző és az üldözött, a hadifogságból hazatérő, potenciális merénylőként azonosított Brody, illetve az elhivatott CIA-ügynök, a saját igazában biztos Carrie között kialakuló kapcsolatra épült. A két főhős dinamikus viszonya akkor is érdekfeszítővé varázsolta volna a történetet, ha a terror helyett az írók más alaptémát választanak. A valódi identitását a hősies veterán álarca mögé rejtő Brody sorozatgyilkosként, kirakatéletében elbizonytalanodó családfőként ugyanúgy elképzelhető, ahogyan a zseniális, ám mentálisan labilis Carrie is bárhol dolgozhatna nyomozóként. A két főszereplő belső vívódásai, a társadalmi normák és a személyes célok folyamatos összeütközései képezték azt a masszív dramaturgiai alapot, mely kellő súlyt és mélységet biztosított a fordulatos cselekmény számára.

Legjobb pillanataiban a Homeland az (amerikai) néző aktuális félelmeit járja körül, hisz a magánélet szférájába hatoló terror, a bizalmatlanság pszichológiáját tematizálja. A megpendített problémák nemcsak az amerikai helyszínek, jól megírt karakterek és kiváló színészi teljesítmények miatt válnak kézzel foghatóvá. Az írók átélhető, szimbolikus magánéleti kihívásokon keresztül tárják fel a hírszerzés világát, ha nem is realisztikussá, de legalább hihetővé varázsolva az olcsó kémregényekbe illő sztorit. A beilleszkedés, az érzelmi függőség és az önkontroll nehézségei a történet kibontakozásával fokozatosan háttérbe szorultak. A fordulatos, meglepő folytatás nyomasztó írói kényszere szinte észrevétlenül telepedett rá a sorozatra, visszavonhatatlanul felborítva a korábbi egyensúlyt.

A Homeland harmadik évada karaktervezérelt thriller helyett már teljes egészében a hidegháborús ügynökjátszmák és a posztmodern háborús mozik fúzióján alapszik. A meglehetősen komótosan induló cselekmény John Le Carré és Kathryn Bigelow bűvöletében fogant. Az alkotók csak igen komoly nehézségek árán tudják fenntartani a kellő feszültséget, az egyes epizódok aránytalanságai, a hosszúra nyúló akció- és kémfilmes betétek érzékletesen mutatják a tanácstalanságot. A történet kulcsfigurája ezúttal a CIA elnöki tisztségét betöltő Saul, aki az érintetteket egyszerű bábként kezelve, egy sakkjátékos hideg megfontoltságával bűvészkedik az emberi sorsokkal. Saul akár a Szovjetunió ellen is harcolhatna, hisz hangsúlyozottan a régi iskola híve. Hősünk nem bízik a drónokban és műholdakban, inkább kockáztat, amit még a korlátolt politikusok sem tudnak akadályozni. Az elért eredményeknek súlyos ára van, a játszma felemészti a lelket, a meghozott áldozatok és ellentmondások hatásos felmutatásával azonban többnyire adósok maradnak az írók.

A harmadik évad próbálja továbbvinni a főbb szereplők magánéleti szálait, a Brody-család gondjai, Saul felesége mégis késleltető töltelékek csupán. Ezek a fősodorhoz erőltetett epizódok érdemben nem befolyásolják a színfalak mögötti összecsapásokat, melyek végül már nem is az Egyesült Államok területén zajlanak. A terror továbbra is a sorozat alapmotívuma, de a frontvonalak a békés amerikai kertvárosból az iraki határra, az irányítóterem mindent látó monitoraira tevődnek át. Carrie és Saul potenciálisan izgalmas kapcsolata elnagyolt marad, Brody passzívan sodródik az eseményekkel, a főhősökkel összevetve ezúttal még Peter Quinn is összetettebb és árnyaltabb karakternek tűnik.

A hibák és ütemtévesztések ellenére az évadzáró sikerrel fűzi össze a szereplők döntéseit és motivációit. Az írók egy olyan elegáns végpontra viszik a sorozatot, amely egy gyökeresen más történetet ígér. A 24 a Bush-adminisztráció hitelvesztésével szinkronban szép lassan önmaga karikatúrájává változott. Nagy kérdés, hogy az Obamával kapcsolatos illúziók szertefoszlásával párhuzamosan a Homeland milyen sorsa jut. Jelen állás szerint a jótékony megújulásra és az erőltetett, lapos folytatásra is van esély.