From Dusk Till Dawn 2 - Texas Blood Money – amerikai, 1999. Rendezte: Scott Spiegel. Írta: Duane Whitaker, Scott Spiegel. Kép: Philip Lee. Zene: Joseph Williams. Szereplők: Robert Patrick, Bo Hopkins, Duane Whitaker, Muse Watson, Danny Trejo. 88 perc             

A kultikus Intrudert jegyző, jobb sorsra érdemes Scott Spiegel (videó)filmje megjelenése idején kapott hideget-meleget egyaránt, de elsősorban hideget. Hol azért hordták le, mert túl tarantinós, hol azért, mert nem eléggé az. Tény, a Texasi Vérdíj klasszikus soha nem lesz, de a film lehúzása sima koppintásként talán kicsit egyszerű lépés lenne. A lehetőségekhez képest ugyanis Spiegel barátunk és munkatársai mindent beleadtak, ami kifejezetten jót tett a végeredménynek. Ha az összes csak VHS- és/vagy DVD-forgalmazásra készült folytatásba ennyi ötletet sűrítenének, jobban megérné gyűjteni ezeket…

Az első hiba a film megítélése kapcsán Tarantino és Robert Rodriguez emlegetése, bármilyen furcsának is tűnik ez. Scott Spiegel valószínűleg azért kapta a rendezői megbízást, mert jókor volt jó helyen (beajánlotta a fiatal Tarantinót ide-oda, és - leginkább - bemutatta neki leendő producerét, Lawrence Bendert), ráadásul filmkészítőként nem is annyira a posztmodern enfant terrible-ikrekhez hasonlatos, mint régi haverjához, a Pókember-rendezővé avanzsált Sam Raimihez.

Spiegel Raimi öreg haverjaként ott volt már a Gonosz Halottak-előzményében is (Within The Woods) mint színész, aztán részt vett a „rendes” film forgatásán, megírta annak folytatását, sürgött-forgott a Crimewave statisztái környékén, elkészítette Raimiékkel a már említett Intruder-t stb. A szerencse sosem mosolygott rá igazán, de azért már majdnem 20 éve jelen volt Hollywood-alsón, amikor Quentin rácsörgött, adott neki egy kevés pénzt, és elküldte forgatni Texas mélyére Dél-Afrikába.

Más ilyenkor bepötyögné új nevekkel az első rész forgatókönyvét, leforgatná néhány kiszuperált modellel és ex- Baywatch-ossal (ezek között nagy az átfedés), aztán felvenné a honoráriumot és várna a következő megbízásra. Spiegel becsületére váljon, hogy nem élt ezzel a lehetőséggel.

A film forgatókönyvét (ami hasonló helyzetekre épül, mint az első rész, de minden másban eltér, még folytatásnak is csak épphogy nevezhető) a rendező Duane Whitakerrel vetette papírra, aki korábban Eddie Presley című filmjével (az „Asylum Attendant” alakítója Mr. Quentin Tarantino) lett népszerű kultfilmes körökben, illetve szerepelt a közkedvelt Ponyvaregényben is (ő volt Maynard, a halott-hulla Zed haverja a Bruce Willis-epizódban, avagy „A béna alszik.”), írói-színészi működése mégis elsősorban a viszonylag jól fogadott horrorfolytatásokat jegyző Jeff Burrhöz (A mostohaapa 2., Bőrpofa: Texasi láncfűrészes mészárlás III.) köthető.

Mindkét kulcs-alkotó tehát a Video Archives ifjú titánjaitól függetlenül bontogatta szárnyait, és volt már némi filmes múltjuk Quentin szárnyalása előtt is, ami sokszor elkerüli az ítészek figyelmét. Az Alkonyattól Pirkadatig első folytatása ugyanis nem a Tarantino nevéhez fűződő, ide-oda utalásos zsáner-kifordítások közé tartozik (mint az első rész), hanem inkább a „csináljunk furcsa-vicces horrorfilmet sok egyedi vágással és beállítással”-iskolához, melynek egyik alapítója maga Raimi.

Nem mintha az Alkonyattól Pirkadatig 2.-ben nem lennének utalások. Egy helyen még a Psycho is megkapja a magáét (ezt talán ki lehetett volna hagyni), de az utalás ebben az esetben egészen más, mint Quentin barátunknál: teljesen konkrét, paródia-szintű tiszteletadásról van szó, vagy éppen távoli idézetről (ilyen pl. a Vad bandára emlékeztető leszámolás a film végén), nem egy konkrét ötlet átültetéséről és átköltéséről. (És persze már az eredeti film is komoly adósa volt pl. a Gonosz Halottak 2.-nek.)

Kellemes meglepetés még a szereposztás: a B-kategória színe-javát gyűjtötték össze, ami sokaknak biztosan ijesztő vagy éppen semmitmondó, nekem viszont kifejezetten szimpatikus. Whitaker mellett megkapjuk Robert Patricket („higanyember”, T2), Bo Hopkinst (avagy aki szerepelt is a Vad Bandában), Bruce „Mindenlébenkanál” Campbellt (alias Ash a Gonosz halottak-sorozatból, Tiffani-Amber Thiessent (mert egy szappanopera-sztárnak azért be kell csúsznia), Danny Trejót (ki se lehetne hagyni) és még jópár ismerős arcot (az embert, aki tudja, mit tettél tavaly nyáron; Woody Harrelson öccsét; az átállt katonát az Alien 4.-ből; az első részben kinyírt ranger fiát stb.).

Spiegelék tehát nem akarták újraforgatni sem Ash második, sem a Gecko-fivérek első nagy kalandját, inkább vettek néhány szimpatikus ötletet, és eljátszottak velük.

Kell egy csapat? Persze hogy kell! Akkor amúgy A hét mesterlövész-módjára összeszedjük.

Vicces volt, amikor Tom Savini kezdett vámpírrá alakulni, de titkolta? Hát hogyne! Építsük erre az ötletre a sztori nagy részét.

Bankrablás szinte minden filmben van, legyen ebben is? Kihagyhatatlan!

A napfogyatkozás olyan érdekes dolog, nem? De, írd csak bele nyugodtan.

És a lövöldözés a végén? Kézenfekvő, kedves Spiegel!

Így aztán figyelemmel kísérhetjük, ahogy néhány jobb sorsra érdemes csirkefogó elindul Texasból Mexikóba bankot rabolni, egyikük véletlenszerűen kiköt a Titty Twisterben és megismerkedik az első részben elhunyt Danny Trejo ikertestvérével, vámpír lesz, majd szép lassan a társaiból is vérszívót csinál, mire a film végén egy ranger és a korábbi főkolompos vállvetve kénytelenek leszámolni a fényérzékeny Vámpír Vad Bandával, pont napfogyatkozás idején.

A sztori tehát nem lett túl eredeti (bár ez – tudjuk – nagyon relatív), a színészek adottak, már csak a képi világgal kell valamit kezdeni. És itt bizony visszaüt a pénzhiány. Mert mihez kezdhet az, aki nem tud vagyonokat elszórni robbanásokra, speciális effektusokra, miegyébre? Megpróbál kreatív lenni. Spiegelnek ez sikerült, amivel magára is haragította a nézők és kritikusok jó részét.

A Texasi Vérdíj ugyanis tele van a legpihentagyúbb beállításokkal, amiket 10 évig kispadon ülő rendező valaha kitalált. A kamera felbukkan kettévágott torokban, éles metszőfogú szájban, kutyaitató alatt, ventillátoron stb. Spiegel nem fogta vissza magát, ami többnyire jót tett a filmnek („vérátömlesztés”, ugye), és csak néha esett bántó túlzásokba.

Komolyabb problémát okozhatott volna a speciális effektusokra jutó szerény összeg, de ezt a KNB ügyesen megoldotta: a maszkok és átváltozások gyengébbek ugyan az előzménynél, de önmagukban nem olyan rosszak, és szerencsére Spiegel nem követte el azt a hibát, hogy percekig mutassa a gyenge fx-et.

A végeredmény tehát elég kellemes és bíztató. Nem éri el az első rész színvonalát (furcsa mód nem is nagyon próbál hasonlítani rá), és a B-horrorok kedvelőin kívül nem talál rajongókra, de azért kár kihagyni. (Ez már sokkal inkább igaz lehet a harmadik részre, de ebbe még ne menjünk bele.)

Az írás első változata a Sokkmagazin online folyóirat virtuális hasábjain jelent meg, sokezer webévvel ezelőtt.