Az alábbi írást valószínűleg csak azok olvassák majd el, akik befejezték az évadot. Ennek ellenére szándékosan kerültem a konkrétumok emlegetését: saját tapasztalatból tudom, nincs annál rosszabb, ha akaratán kívül, akár csak egy cikket átgörgetve, véletlenül fut spoilerbe a néző. Ennek még a lehetőségét sem szeretném megteremteni.

Jax Teller és bandája teljes sebességgel száguld a következő szezonra ígért, reméljük valóban nagyszabású és katartikus finálé felé. A Sons of Anarchy (vagy a kritikán aluli magyar fordításban Kemény motorosok) íróstábja a kreátor Kurt Sutter vezetésével évadról évadra fejlődött és érzett rá egyre jobban a kiinduló alapképlet dramaturgiai lehetőségeire. A Hamlet központi felállását, az eltemetett titkok és a meghozott döntések hatásait boncolgató széria a család és a kisközösség önvédelmi mechanizmusira, a hagyományok és rítusok fenntarthatóságára koncentrál, miközben sikerült legalább egy fél tucat olyan figurát és motivációs hátteret kreálni, melyek lazán termelik a jobbnál jobb szituációkat és fordulatokat. A hatodik évad cselekménye a korábbiaknál is feszesebb és pörgősebb, a jó útra térő vezért a múlt árnyai, a kilépés érdekében tett manőverek egyre tragikusabb kényszerpályára lökik. A klubra vadászó ügyész kénytelen szembesülni az igazság fogalmának kínzó ellentmondásaival és nemcsak ellenfélként, de a főhős lelkiismereteként is rendkívül fontos szerepet játszik az események alakulásában. A legemlékezetesebb jelenetek mégsem a marcona motorosok és a törvény két oldalán álló riválisok küzdelmeihez, hanem a két anyafigura epikus pszichológiai háborújához kötődnek - melyben az alfahím is egyszerű sakkbábú csupán.

A korai évadok széttartóbb, szabálytalanabb cselekményszövése után az újabb epizódok komolyabb üresjáratok nélkül, nagyfokú formai tudatossággal dübörögnek. Az amerikai alkotók által valamiért nagyon kedvelt zenés tablókat (érzelmes gitárzene, svenkelő kamera, a főbb figurák klippszerű életképei) ugyan nem ússzuk meg, a giccsbe hajló kiállásokat bőségesen ellensúlyozzák a meghökkentően kacskaringózó események, illetve a belépő régi és új karakterek. Peter Weller kiváló a dörzsölt pizskos zsaru szerepében, ahogyan a kult-státuszát kitűnő érzékkel építő Walton Goggins is feledhetetlen a most mellékszereplővé emelt transzvesztita bőrében. Ők azonban inkább csak késleltető elemként, esetleges későbbi szálként funkcionálnak, az írók láthatóan nem bővítik tovább az elbeszélői univerzumot,a fináléra a korábbi ellentétek éleződhetnek ki. Az IRA, a neonácik, a pedofilok, a mexikóiak és kínaiak gyűrűjében Jax küldetése, a klub törvényes útra terelése egyre kilátástalanabbnak tűnik. A kényes hatalmi egyensúly megborul, az állandó fenyegetettség, a bizonytalan jövő a gyermekek sorsáért aggódó anyák brutális összecsapásához vezet.

Az igazi örömjáték lehetősége ezúttal is a királynő szerepében brillírozó Katey Sagalnak, illetve a szabadulni vágyó anyát alakító Maggie Siffnek adatik meg - de az állandó színészgárda láthatóan tökéletesen érzi már a figurákat. A jók és rosszak között végleg elmosódik a határ, a Teller család belső történései mégis sokkal izgalmasabbak és árnyaltabbak, mint a rosszarcú, ám alapjában véve a jó oldalon motorozó bandatagok kalandjai. Az írók számos régi kulcsfigurát visszahoznak, a börtönbe zárt korábbi főellenség sorsa is izgalmas marad, sőt, még az a bravúr is összejön, hogy az elkerülhetetlen, megjósolható befejezésből is sikerül óriási csavart faragni. A dráma mellett az alkotók ezúttal az akciókra is sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek: a párbeszédeket időről-időre látványos tűzharcokkal és összecsapásokkal szakítják meg. A “Káosz fiai” akaratukon kívül olyan helyzetbe lavírozzák magukat, ahol a háború gyakorlatilag elkerülhetetlenné válik. A halott apa is tartogat azonban még meglepetéseket, az egy-két pillanatig felbukkanó hajléktalan hölgy rejtélye a folytatásban mindent más megvilágításba helyezhet.

Sutter és stábja a sakktáblára helyezi a bábukat és felvillantja az első lépéseket: a nagyon erősnek ígérkező utolsó évad egyértelműen a SAMCRO létébe kódolt szétesésről és bukásról, illetve a Jax előtt álló óriási feladatról szól majd. Tragikus hősünk, aki “elsősorban férj, apa és férfi”, gigászi igyekezete ellenére is képtelen megfelelni ezeknek a szerepeknek. Mardosó bűntudata ellenére tisztában van vele, mennyire élvezi ezt az életét, melynek azonban előbb-utóbb meg kell fizetnie az árát. A sorozat nagy kérdése, sikerül-e végül megtörnie a családi átkot akár a saját élete árán is. A most véget ért etap legszimbolikusabb monológját a jóságos Nero adja elő, mikor a tetteink súlyáról, a karmáról értekezik. A SoA világában minden döntés kozmikussá növő folyamatokat indít be, melyek hatványozódva, törvényszerűen hatnak vissza a hősökre. A múlt nem ereszt, állandóan ismétli önmagát, az ördögi körforgásból a fiatal királynak kell valahogyan kitörnie, de csak a gyermekei által fémjelzett jövőben, az erkölcsi győzelemben bízhat, ő ugyanis már menthetetlen. Nagyon ígéretes finálé vár ránk!