Nemrég érdekes vita bontakozott ki a Filmvilág Blog virtuális szerkesztőségében a Gravitáció apropóján. Abban nagyjából egyetértettünk, hogy kifejezetten jó filmről van szó (a "fő vitázók" tízes skálán 9, illetve 8,5 pontot adtak a mozinak, vagyis nem beszélhetünk szélsőségesen eltérő véleményekről), a részleteket illetően viszont komoly nézetkülönbségek bukkantak elő. A felvetett szempontokkal (a hype és a giccs kérdése, technikai sajátosságok, az üzenet sulykolása, az “attrakciós mozi” jellegzetességei stb.) összefüggésben végül az fogalmazódott meg lényegi kérdésként, vajon mire is kell(ene) leginkább tekintettel lennie annak, aki egy filmmel kapcsolatban véleményt alkot. (Itt most elsősorban a "hivatásos nézőkre", azaz a kritikusokra gondoltunk, de alapvetően ők, tehát mi sem vagyunk különbek a közönség bármelyik tagjánál -- így a vita bárki számára érdekes lehet, aki valaha véleményt alkotott egy filmről.)

A probléma pofonegyszerű: amikor ráütünk egy stemplit valamilyen alkotásra és ezzel jónak, közepesnek vagy rossznak tituláljuk, mennyire kell figyelembe vennünk az adott korszakot és az aktuális versenytársakat, illetve olyan szempontokat, hogy kik készítették a filmet, milyen célközönségnek, milyen költségvetésből, milyen műfajban, milyen technikai felszereltségű moziba? A konkrét esetre visszatérve: el lehet-e vonatkoztatni attól, milyen színvonalúak ma a Gravitáció 3D-ben forgalmazott, elsősorban látványra épülő versenytársai, vagy ez teljesen lényegtelen? Mennyiben fogadható el Cuarón pátosztól sem mentes, kissé didaktikus, erősen “hollywoodias” fogalmazásmódja? Mennyire fontos az IMAX és a térhatás a film megítélése szempontjából?

Az "igazságot" természetesen nem mi fogjuk kimondani ebben a kérdésben (sem), de némi fejvakarást biztosan megérdemel a szempontok összefoglalása, a vélemények leszűrése és a tanulságok továbbgondolása. A kék sarokban PRO frakció érveit Orosdy Dániel tolmácsolja, az ellenvéleményeket (KONTRA) pedig Huber Zoltán foglalja össze.  

A FŐBB VITAPONTOK:

1. A Gravitáció túlságosan függ a technikától (igazán IMAX 3D-ben működik), ezért pl. tévében talán kevésbé lenne hatásos.

PRO: Egy film alkotóinak nem feltétlenül feladatuk és biztosan nem kötelességük a legfrissebb technikai vívmányok alkalmazása (ha így lenne, nem készülhetett volna el pl. A némafilmes), de mindenképpen érdem, ha képesek a lehető legjobban kihasználni azokat. A Gravitáció remekül teljesít ezen a téren: úgy hozza ki a maximumot a 3D-ből, hogy nem esik túlzásokba; nem erőltet semmit, viszont kihasználja a lehetőségeket. Kérdés: mennyit számít ez, ha “csak” arra vagyunk kíváncsiak, jó-e a film?

KONTRA: Egy film alkotóinak érdemes tisztában lenniük a legfrissebb technikai vívmányokkal, hiszen nyilván hatni akarnak a nézőre -- akár követik az újabb trendeket, akár figyelmen kívül hagyják, akár szembemennek vele (A némafilmes is azért lehetett akkora durranás, mert ironikusan elutasítja a mai technológiát). A Gravitáció megítélésének kiemelten fontos eleme, miként használja ki a 3D és az IMAX lehetőségeit, illetve hogy mit tesz hozzá, mit hoz ki a médiumból.

PRO: A moziélmény persze meghatározó ilyenkor, csakhogy nem minden filmet moziban nézünk, és már nagyon régóta nem ez az egyetlen befogadói közeg (ami egyébként magára a filmkészítésre is visszahatott). Így aztán mindenképpen ki kell emelnünk, hogy a Gravitáció valódi IMAX-film, de rögtön hozzá is kell tennünk: a valódi IMAX-film még nem azonos a jó filmmel. Sokan nem fogják / tudják / akarják (!) “megfelelő” helyen megnézni az ilyen mozikat, márpedig az alkotóknak rájuk is gondolniuk kell mindaddig, amíg a 3D nem válik kizárólagossá. (A Gravitáció esetén szerencsére nincs gond azzal sem, ami a látványon túl van, de biztosan sok filmet fel tudnánk sorolni, aminek a forgatókönyvét azzal a felkiáltással nem írták meg rendesen, hogy “úgyis csak a látvány miatt ülnek be, minek erőlködni?”)

Per pillanat tehát a film inkább 2D, mint 3D, amit nem szabad elfelejteni, bármennyire is fontos az utóbbi. Persze, sok rendező magától is képes és hajlandó figyelembe venni egy másik médium adottságait és az ebből eredő kihívásokat, pl. Stanley Kubrick vagy William Friedkin tudatosan úgy forgatták le több filmjüket, hogy azok beállításai a szélesvászon “fekete kereteinek” elhagyásával is tökéletesen illeszkedjenek a képernyő eltérő -- 4:3-as -- képarányához, így a tévés sugárzáshoz vagy a VHS-re adaptáláshoz nem volt szükség a pan&scan technika alkalmazására, illetve a kép megcsonkítására.

Just watched Gravity on an Iphone. Not that impressed,

— Albert Brooks (@AlbertBrooks) October 13, 2013

KONTRA: Aki majd a tévében nézi, mindenképp más filmélményt kap, ezért tisztában kell lennie, mi volt az eredetileg szándékozott médium. Egy alkotó nem forgathat úgy, hogy megpróbálja mindenre “optimalizálni” a művet -- főleg azért nem, mert ma már számtalan méret és forma létezik a mobiltelefontól kezdve a homorú óriásvászonig. Annak meg külön örülnünk kell, ha az emberek újra hajlandóak moziba menni.

PRO: Fontos tehát, hogy a Gravitáció kifejezetten a moziba vonzza a nézőt, de csak most, a mozis forgalmazás idején. És még most sem ez a legfontosabb szempontok egyike, a jó filmet ugyanis nem a megtekintés helye vagy éppen a kép- és hangminőség teszi értékessé, ahogy a rossz film sem lesz jobb attól, hogy minden érzékünket alaposan átgyúrja.

KONTRA: Egy dologban azonban egyetértünk: a rossz film térhatásban is rossz, a jó film pedig mindenhol élvezhető, ha nem is egyforma mértékben -- ez tehát nem lehet egy értékelés alapja, ám mégis fontos a film hatása szempontjából. A Gravitáció IMAX 3D-re lett kitalálva és igazán ott működik -- ezt annak is tudnia kell, aki majd tévében nézi. Az idő eldönti, mindez mire elég, de ha ma erről a filmről beszélünk, a kép- és hangminőséget nem tehetjük zárójelbe.

2. A hype és a giccs mértéke a filmben elért egy kritikus határt

PRO: A giccs nagyon szubjektív fogalom, mégis valamennyire definiálni tudjuk egy film saját összefüggései között is, hiszen minden műalkotás megalkotja a saját szabályait, melyek egyben jogos elvárások is a néző részéről. Ha “szabályszegés” történik, giccsel van dolgunk, pontosabban annak egyik fajtájával. Persze már az is relatív, mit tekintünk adott esetben szabálynak, de ebben azért segítségünkre vannak objektív körülmények: a választott műfaj (ha van), a rendező személye (ha ebből levonhatunk következtetéseket), esetleg a cím, a színészek, az alkotók nyilatkozatai stb.

KONTRA: A hollywoodi fogalmazásmód szerves része az olyan elbeszélői panelek, megoldások használata, melyeket sokan giccsesnek éreznek. Egy hangsúlyosan a látványra és a hatásra törekvő, szélesebb közönségréteget megcélzó filmben elfogadhatóbbak az ilyen megoldások. A giccset nem szabályszegésnek, hanem “tartalom, mélység nélküli” túlzásnak nevezném. Cuarón filmjében van ilyen, de nem kritikus arányban. A film számos pontján elhangzanak olyan mondatok, melyek túlírtak, érezhetően “filmszerűek”, azaz sokak szerint giccsesek -- e felett azonban véleményem szerint szemet lehet hunyni.

PRO: A Gravitáció egyszerre drága hollywoodi mozi és egy sajátos látásmódú rendező szerzői filmje. Az ember gyermekével Cuarón bebizonyította, hogy képes a tökéletes művészi hatás elérése érdekében ügyesen kezelni azon eszközöket, melyeket hagyományosan túlzónak, érzelgősnek, hatásvadásznak, azaz giccsesnek tartunk (ebben egyébként olyan rendezőkre hasonlít, mint a sci-fi-hez szintén erősen vonzódó Darren Aronofsky). Az ember gyermeke sikerével a rendező azt is elérte, hogy a következő játékfilmjére a legtöbb mozibarát eseményként tekint -- adta magát a veszély, hogy hamar beindul a hype, azaz ha a mű kicsit is méltó a figyelemre, a szakma és a nézők a “hátukra kapják”, a többiek pedig már jóval azelőtt túlzó vélemények és felületes információk tömegével találkoznak, hogy egyáltalán látták volna magát az alkotást. A hype-olt filmek pedig gyakran válnak önmaguk áldozataivá, akár sikeresek egyébként, akár nem: az érdeklődés hullámai maguk alá temetik a művet, amit csakhamar el is felejtünk. (Steven Spielberg életművéből a Világok harca, a James Bond-sorozatból A Quantum csendje lehet példa olyan alkotásra, amelyet eleinte különlegesnek harangoztak a hasonszőrű munkákhoz képest, jó ideje viszont alig kerülnek elő referenciaként.)

KONTRA: A hype, illetve az ebből fakadó magasabb elvárások valóban képesek romba dönteni egy filmet, ebben az esetben azonban a hype inkább segítette a Gravitációt. Igaz, a kezdeti lelkesedés után többen a másik oldalra állnak, de ez a természetes “sznob-hatás”: ha valami befut, néhányan “hivatalból” elkezdik utálni. Az ember gyermeke inkább midcult siker volt, a Gravitáció multiplex-kompatibilis látványosság, nem hiszem, hogy ezek a dolgok sokban befolyásolták a hírverést. Inkább a jó sci-fi visszatérése, a 3D és a különleges élmény voltak a hívószavak -- ezeknek pedig megfelel a film.

PRO: Visszatérve a Gravitációra: ma még nem tudjuk, mennyire dolgozik ellene a hype, az viszont egyértelműnek tűnik (legalábbis számomra), hogy Cuarónnak most nem sikerült a nagy mutatvány, ezúttal nem tudta kordában tartani vagy a hatás érdekében új szintre emelve felhasználni a túlzás iránti vonzódását. Sandra Bullock karakterének egyes vonásai és a szájába adott mondatok megszegik a film “saját szabályait” azzal, hogy hiteltelenné teszik az egyébként tehetségesen megírt figurát, egyszersmind fedik a giccsnek azt az értelmét is, amit nap mint nap használunk (csúnyábban kifejezve: nyálasak a dumák). Előfordul hasonló a hatáskeltő eszközök alkalmazásában is, amit a “sulykolás” tesz még zavaróbbá -- de erről később.

KONTRA: Cuarónnak véleményem szerint sikerült a nagy mutatvány: más közönséget szólított (és hódított) meg, illetve bebizonyította, hogy a szerzői eszköztára más közegben, más gyártási struktúrában is működik.

3. A film eredeti ötletre épül, ez azonban nem mérvadó az értékelés szempontjából

PRO: Valóban tiszteletre méltó, ha egy kortárs hollywoodi film alkotói nem remake-ben, rebootban, folytatásban, pastiche-ban, paródiában stb. gondolkodnak, de a minőség szempontjából nem perdöntő. A kiváló Die Hard 3. - Az élet mindig drága folytatás, számos nagy klasszikus (pl. A máltai sólyom) pedig tulajdonképpen remake, ahogy olyan kudarcra is sok példát fel tudnánk hozni, ami “eredeti” (vagy legalábbis annak tűnik, annak tünteti fel magát). Persze az efféle “eredetiség” meghatározza bizonyos fokig, hogy milyen összefüggések között vizsgálunk egy filmet (pl. jobb-e az új Bond-film a korábbiaknál), de azt nem teszi egyértelművé, hogy jó-e az a mű, avagy rossz.
Vagy ha mégis, akkor valljuk mi is a fapados, ellenpéldákkal könnyen cáfolható bölcsességeket: a remake mindig rosszabb az eredetinél, a folytatás mindig rosszabb az előzményeknél...

KONTRA: A franchise-, spin-off és reboot korát éljük, ezért igenis örömteli dolog, ha egy eredeti koncepciót bevállal a stúdió, majd azt jól fogadja a közönség. Senki nem vitatja, hogy vannak jó folytatások és újrázások, de manapság egyértelműen felborulni látszanak az arányok: a producerek alig kockáztatnak, azaz egyre kevesebb nagyköltségvetésű film alapul saját ötleten. Csak példaként, az idei év bevételi toplistáján az Egyesült Államokban a Vasember 3, a Gru 2, az Acélember, a Szörny Rt. 2 és a Halálos Iramban 6 (!) van az első ötben -- itthon annyiban módosul a kép, hogy a legjobbak között ott a Másnaposok III és a Nagyfiúk 2. Egy ilyen filmpiaci környezetben nagyon fontosak az olyan sikerek, mint a Gravitáció, mert képesek új ízekkel gazdagítani az egyre unalmasabb, kiszámíthatóbb kínálatot. Cuarón grandiózus elbeszélői fogások helyett minimalista eszközökkel, szupermacsók helyett női hőssel, gyors vágások helyett hosszú snittekkel dolgozott, a legfontosabb azonban, hogy bizonyította, nem feltétlen kell brandekben gondolkodni. Egy film nem függetleníthető a közvetett hatásától, márpedig az idei nyár elhasaló szuperprodukciói mellett a Gravitáció erősítheti az önálló ötletek, az okosabb forgatókönyvet pozícióját, és ezt fontos kihangsúlyozni.

4. Túl szájbarágós Cuarón üzenete

PRO: Cuarón szerzői filmes, nem pusztán az a célja, hogy minél sikeresebb műfaji filmet készítsen, önmagából, a gondolataiból is meg akar mutatni valamit a művén keresztül. Ez minden irónia nélkül nemes és rokonszenves vállalás, ahogy egyébként a Gravitáció üzenete is az az életben maradásért folytatott küzdelemről és az újjászületés lehetőségéről, mégis… Sok. (A rendező stílusát adaptálva szövegszerkesztésre: “SOK!”.) Mert finomabb adagokban is tökéletesen érhető, külön kiemelések nélkül is, azaz a kevesebb ebben az esetben is több lett volna.

KONTRA: Hasonló érvek merülnek fel, mint a giccs esetében. Cuarón valóban sarkosan, erősen fogalmazza meg az újjászületés, a továbblépés meséjét, ez a fajta kompromisszum azonban ebben az esetben szerintem elfogadható. A Gravitáció szerzői film és látványmozi egyben: Cuarón nyilván finomabban is képes “üzenni”, de egy ilyen vállalkozás esetén a védhető a rendező döntése.

Akár pro, akár kontra érvelünk, a két szempontrendszer közötti fő különbség már e néhány pontban élesen kirajzolódik -- ami mellett nem mehetünk el szó nélkül. A kritikus halandó mozinézőként egy aktuális filmélményt kap, melyből megpróbál egy általánosabb, megfelelő érvekkel alátámasztott véleményt formálni. Egy film megítélése során vajon milyen mértékben kell kizárnia a technikai paramétereket, az aktuális kínálatot vagy az uralkodó trendeket? A “puristák” a lehető legteljesebb izolációra szavaznak -- az igazukat azok a hírhedt ítéletek is alátámaszthatják, amikor ma mesterműként hivatkozott alkotásokra sütötték rá az “elfuserált” bélyeget. A másik oldal ellenben azzal érvelhet, hogy egyetlen film sem függetleníthető a saját körülményeitől, azaz a néző sem absztrakt műalkotásként tekint rájuk. Az igazság nyilván e két véglet között van valahol, a konkrét esetekben pedig az utókor dönt, gyakran felülértékelve akár a korábbi ítéleteit is.

Az utókor ítéletére azonban még sokat kell várnunk, úgyhogy egyelőre csak a Kedves Olvasókat kapacitálhatjuk: írják meg bátran a véleményüket kommentben, akár a fenti vitáról, akár a Gravitációról. Köszönjük!