Daria Morgendorffer az egyetlen olyan fiktív animációs karakter, aki nem kapott instant agyérgörcsöt, míg egy levegőt szívott minden idők leggyökerebb párosával – név szerint Beavisszel és Butt-headdel. Mike Judge pontosan ezért találta ki őt. Daria volt az egyetlen olyan tökéletesen normális – épp ezért rendkívül feltűnő – karakter Judge csodálatosan debil világában, aki intellektuális fölényének köszönhetően nem csupán a sorozat gúnyos-szatirikus szemléletmódjának testet öltött szócsöve volt, hanem az egyedüli olyan karakter, aki a két szipus nyomoronc világégető hülyeségén rendre felülemelkedve éreztetetett valamiféle magányos, kívülálló, mégis sebezhetetlen reménysugarat a hígítatlan idiotizmus ellenében. Feltehetően ezért az emberfeletti teljesítményért cserébe kaphatott saját sorozatot, új kisvárost, új iskolát, barátokat, és nem utolsó sorban bérelt helyet az animációs-kánonban.
Judge – mint azt több interjúban is elmondta – gondolt arra, hogy „kezd valamit” Daria figurájával. Mégis, az MTV vezetősége Judge háta mögött kiadta a sorozatot Daria második, kevésbé ismert nevelőapjának, Glenn Eichlernek, aki Judge dramaturg munkatársa volt a Beavis és Butt-head készítése során. Judge természetesen nem örült mikor ezt megtudta – állítólag már nagyban készült az első évad, mikor beállított az MTV-hez saját Daria-tervével – és meg volt győződve arról, hogy a Beavis és Butt-head döbbenetes sikere után a zenetévé készakarva próbál meg függetlenedni tőle. Mindemellett Eichlert jó döntésnek vélte, és nagy nehezen áldását adta a sorozatra. Mindez persze csak kulisszák mögötti körséta, kvázi-bulvár eredetmonda, és az égadta világon semmit nem változtat azon a tényen, hogy Eichler alkotása feltehetően minden idők egyik legjobb animációs sorozatává vált.
Eichler sokat merít a Beavis és Butt-head szatírájának receptúrájából. A két lobotómia-áldozatnak ott volt Highland városkája, ahol olyan fergetegesen torzult személyiségek vették őket körbe, akik saját sületlenségük okán voltak képtelenek kordában tartani a két anyaszomorítót. A Beavis és Butt-head szatírájának premisszája az volt, hogy a világ ostoba, és – nincs mit tenni – ostoba benne minden jöttment. A néző pedig kellő messzeségből neveti ki Judge apró, buta, bizarr módon mégis ismerős univerzumát, és lakóit. Eichler a Daria során a Beavis és Butt-head dramaturgiai kontextusának néhány részelemét őrizte csak meg. A Daria szatirikussága ugyanis nem egy lesújtóan elmegyenge állapot kárörvendéssel elkevert megfigyelésére épít. A Daria komplikáltabb. Eichler patikamérlegen kidolgozott karakterei egyrészt sztereotipikusak, de vonásaik túlhúzása mellett a parodisztikus felhangokat mindig képesek úgy megkerülni, hogy közben kézzelfogható, hús-vér karakterek maradnak. A mellékszereplők Judge klasszikusából merített fergeteges mélyneurózisa csupán a sorozat szociális kontextusának perifériáján megjelenített figurákra – szülők, rokonok, néhány diáktárs, és tanárok – értelmezhető. Daria apja például egy két lábon járó idegsebészeti malőr, DeMartino tanár úr félelmetesen agresszív és gyerekgyűlölő embercsökevény, O’Neil tanár úr pedig émelyítően pacifista. Érdekes, hogy e karakterek – és még sokan mások – érezhetően merítenek a Beavis és Butt-head mellékszereplőinek vonásaiból, mégis esetükben figyelhető meg a legszembetűnőbben a Daria igazi ereje: a humánum. Akármilyen béna jellem is valaki Lawndale kisvárosában, olyan lappangó emberi vonásiak vannak, melyek abszurditásukban is életszagúvá, ismerőssé teszik őket. Ebben pedig hatalmas szerepe van a szinkronszínészek – nem túlzás – messzemenőkig zseniális munkájának. Azonban akármilyen lenyűgözőek is az élő-lélegző szereplők és ámulatba ejtően humoros jellemük, a Daria szatíráját nem a kivételes karakterábrázolás önmagában valósága emeli ki kortársai – és a jelen animációs sorozatai – közül. Eichler ugyanis Daria kalandjait mindig olyan hármas szocio-közegben cirkuláltatja, ami nem csupán a ’90-es évek, hanem napjaink – és talán az örökkévalóság – számára is megtapasztalt, közérthető, egyszerre fájdalmasan és szívmelengetően is ismerős: család, iskola, barátság. Egyetemes, sokat boncolgatott sorozat- és filmtéma mindhárom. Mégis, ha csak egy pillantást vetünk a kortársának számító Dawson és a haverokra, könnyen láthatóvá válik a Daria szubverzív felsőbbrendűsége. Egész egyszerűen a Daria készítői értik és beszélik a tinédzser-nyelvet, és pontosan a Dawson és a haverok – és hasonlók – által felállított és elterjesztett prekoncepciókat döntik dicsőséges romokba. Kiugróan színes, vastagon kontúrozott, egyszerű és mégis rendkívül kifejező animációs stílusában is több a valóság, az igazság, és az őszinteség, mint bármelyik tini-sorozatban.
Természetesen a Daria legerősebb ütőkártyája nem más, mint címszereplője. A szociális szatíra család-iskola-barátság háromszögének visszafogottan moduláló, nagyszerűen megírt történetei csak az ő szemén keresztül nézve érvényesülnek igazán. Lenyűgöző és rendkívül eredeti, ahogy ez a szemüveges, egykedvű, monotonul és hangsúlytalanul szövegelő (Tracy Grandstaff fergeteges), kiugró műveltségét elképesztően vicces cinikus-szarkasztikus kommentárokban hasznosító leány azonosulásra készteti a nézőjét. Nem kell azonban ahhoz tizenéves lánynak lenni, hogy Daria szimpatikus legyen. Elég csupán annyi, ha az ember járt középiskolába. Daria a konformkövetés legfrappánsabb és leggunyorosabb rezonőre, a középszerűség esküdt ellensége, aki kivételes intellektusát mégsem a tettek mezején kamatoztatja, hanem ágyában fekve, cinikus kommentárokat faragva a gimis lét elviselhetetlenségéről. Daria nem egy felnövés-történet főszereplője – bár a finoman változó jellemek és az érettségizésig haladó történetvezetés okán lehet egy ilyen értelmezése is – hisz sziklaszilárd gondolatai és eszméi a „cukiság” és a szentimentalitás minden jele nélkül már a kezdetekkor masszívan állják a popkultúra és a menőség sarát.
Sokan vádolták meg Eichlert azzal, hogy Daria rossz szerepmodell a tizenévesek számára, mivel kompromisszumot nem tűrő hozzáállása, éleslátása, megkerülhetetlen egysoros be-beszólogatásai, és érvmeneteinek némi nihillel és egyfajta zsírmentes mizantróp felhanggal vegyes vaslogikája nem épp megkívánt a középiskolákban. Az igazság – épp ellenkezőleg – az, hogy Daria tökéletes példakép azok számára, akik elveszetten kóborolnak a suli-folyósón, akiket nem hagynak békén a tahók, akik túl olvasottak a tesi-öltözőkhöz, akiket nem érdekel az éppen adott trendhullám (a sorozatban ezt tökéletesen példázza a Fashion Club tagjainak folyamatos süketelése a szempillaspirálokról). Daria magatartása a túlélés eszköze, a fogás a tinédzser-agónián. Mindemellett Daria nem valami hiteltelen ideáltipikus extremitás. Nem zeng antimaterialista botorságokat, nem tenyérbe mászó vegán-inkvizítor, és közel sem offenzív, ha elvei megvédéséről van szó. Szereti a pizzát, szereti a szemét TV-műsorokat (Sick Sad World), szeret moziba járni nem a filmek kedvéért, szeret lustálkodni. A sorozat egyik legmegindítóbb epizódjában továbbá képes hosszú órákat eltölteni egy kartondobozban, mert azt hiszi, hogy a szülei miatta veszekednek. Továbbá egyből eltörik az agya és szótlanná dermed, ha legjobb barátnőjének grunge-zenész bátyja megjelenik a színen – egyébiránt Trent és Daria kapcsolata minden kétséget kizáróan az egyik legigazibb tinédzser-szerelemszerűség, amit valaha filmre vittek. Daria sokszor nyílik ugyan meg érzelmileg, de soha nem csorbul az integritása, nem vész el az esszenciája. Kiugró, teátrális nagyjelenetek nélkül botladozik ő is a szerelem, a barátság, a család, és a tanulás útvesztőiben, de soha nem törik meg tökéletesen megformált bájosan látszat-merev karaktere.
Daria mindig a legemberibb rajzfilmfigura marad, akinek a mai napig többszázezer rajongója várja a visszatérését – mivel manapság nem létezik ilyen intellektuális humorral és gondolati mélységgel megáldott rendkívül korosztály-érzékeny sorozat.
