A Karen Blanche Ziegler néven született színésznő Új-Hollywood egyik fontos figurája volt. Fénykorában, a hatvanas évek végén és hetvenes évek elején feltűnt többek között Coppola (Te már nagy kisfiú vagy), Hopper (Szelíd motorosok), Rafelson (Öt könnyű darab), Nicholson (Hajts, mondta), Passer (Győzelemre született), Schlesinger (A sáska napja) és Altman (Nashville) műveiben, de nem hanyagolta el a televíziót és a legkülönfélébb műfaji filmeket sem: a Black személyiségére és Richard Matheson írásaira építő Terror-trilógia hamar kultikus státuszba kerül, ahogy máig népszerű pl. A társaság (John Flynn), A nagy Gatsby (Jack Clayton), az Airport 1975 (Jack Smight), a Családi összeesküvés (Alfred Hitchcock), a Földi űrutazás (Peter Hyams) és -- már a nyolcvanas évekből -- a Támadók a Marsról (Tobe Hooper) is. Bár Blacket Oscarra jelölték 1970-ben, és három Golden Globe-jelöléséből is kettőt díjra váltott, a karrierjét megviselte az olcsó rémfilmekbe skatulyázás, amit ő a Terror-trilógia sikerének tulajdonított. A hetvenes évek végétől szinte már csak B-kategóriás produkciókban kapott szerepet, és ebből a hullámvölgyből már nem is került ki soha -- igaz, néha így is jelentős exploitation rendezők kamerája előtt dolgozhatott (pl. Antonio Margheriti - The Squeeze, Killer Fish; Ruggero Deodato - Szállj el messze; Larry Cohen - A kannibálbébik szigete), és időnként megtalálták "komolyabb" feladatok is (pl. Altman Jöjj vissza, Jimmy Deanje, Andrej Koncsalovszkij Homer és Eddie-je). Ha a nagy visszatérésől le is csúszott, némi kései elismerést azért szerzett számára az egyik főszerep Rob Zombie kulthorrorjában, Az 1000 halott házában, és a John Landis produceri közreműkődésével készült Some Guy Who Kills People fekete komédiája. Különleges megjelenése, érzékeny játékstílusa azonban fiatalkori munkáiban érvényesült a legjobban, így emléke felidézéséhez is elsősorban az 1980 előtt készített filmjeit ajánljuk.

Nyugodjék békében.