Harvey Milk az Egyesült Államok történetének első, homoszexualitását nyíltan vállaló, ennek ellenére (és épp ezért) tisztséget szerző politikusa volt: 1977-ben beválasztották a San Francisco-i önkormányzat képviselőtestületébe. Csak rövid ideig képviselhette választóit: ’78 november 27-én képviselőtársa, a konzervatív ír családból származó Dan White agyonlőtte (miután végzett Moscone polgármesterrel is). Mégis: polgárjogi beszédei, politikai akciói, a Briggs-indítvány megfúrása (a konzervatív Briggs szenátor a meleg tanárok és támogatóik száműzését szerette volna elérni Kaliforniában), a másság nyílt vállalására buzdító megnyilvánulásai okán az elmúlt ötven év egyik legmeghatározóbb amerikai politikusaként tartják számon. A művészet is ikonként bánik vele: történetét feldolgozták musicalben és operában, 1992-ben egy rockbanda felvette a nevét, 1984-ben Rob Epstein Oscar-nyertes dokufilmet forgatott (The Times of Harvey Milk) – egyedül az ikonoknak kijáró nagyjátékfilm hiányzott.
 

Ráadásul a merénylet harmincadik évfordulójára időzített Milk az ugyancsak a novemberi jubileumra eső, a kaliforniai melegházasságok eltörléséről szóló referendum (és persze a 2008 novemberi elnökválasztás) okán máris több szimpla politikusportrénál: Gus Van Sant viszafogott stílusban megrendezett, elemi erővel ható filmje emberi jogi példabeszéd.

Talán az lett volna a Kaliforniát (és az egész USA-t) érintő választások és változások nélkül is: a Milk életének 1973 és 1978 közé eső időszakára – a harcos évekre – fókuszáló opusz a politikus magnószalagra rögzített végrendeletével indít, és ez az ön-narráció a film végéig kitart, maga Milk meséli el a saját történetét. Pont úgy, ahogy minden, szexuális orientációját féltve titkoló meleget buzdított: nyíltan, minden kertelés nélkül.

A Milk lendületéről maga Milk gondoskodott – ezt a trükköt a rendező Epstein vonatkozó dokujától kölcsönözte, jó pár archív felvétellel egyetemben –, a Gerry óta magára találó direktor pedig kiváló érzékkel találta meg az egyensúlyt a rá (ismét) jellemző visszafogottság, a történetmesélés igénye és Sean Penn (illetve a Dan White-ot alakító Josh Brolin) lehengerlő alakítása között. Meglehet, ha Gus van Sant a Good Will Hunting fémjelezte giccskorszaka idején nyúl a témához, filmje nem több szimpla rózsaszín musicalnél, most azonban a Milk az Obama-éra első számottevő politikai filmje.