Múlt héten hunyt el Amerika legismertebb és legbefolyásosabb filmkritikusa, Rogert Ebert, aki 46 éven át közölt filmkritikákat a Chicago Sun-Times hasábjain. Volt saját televíziós műsora, írt 17 könyvet és három forgatókönyvet Russ Meyernek, kapott Pulitzer-díjat és egy csillagot a hollywoodi Walk of Fame sétányán. Az alábbiakban újraközöljük egy 2009 júniusi posztunkat, amelyben Klág Dávid kollégánk Ebert kritikusoknak címzett intelmeit fordította le.
Pár nappal ezelőtt (a bejegyzés még 2009 júniusában íródott - a szerk.) egy főleg televíziós szerepeiről ismert színész Budapestre látogatott. Volt szerencsém interjút készíteni vele egy kerekasztal beszélgetés során. Az interjún ott volt egy másik kolléga, aki két kérdést tett fel, egyiket a színész egyik nagy anyagi bukásával kapcsolatban, a másikat pedig egy egészségre káros, rossz szokásáról. A beszélgetés során készített hangfelvételem utolsó mondata az, ahogy a kolléga engedélyt kér egy közös fotóra. Pár perccel később a büféasztalnál bevallotta, hogy a színész leghíresebb szerepét hozó tévésorozatból egy epizódot sem látott, és azt a filmet sem, aminek kapcsán egy izzasztó kérdést tett fel neki. Abban a pillanatban eszembe jutott Roger Ebert egyik blogbejegyzése.
A tavalyi év vége felé közeledve a Disney úgy gondolta, újraéleszti az Ebert & Roeper At The Movies című tévéműsort, ami Ebert betegsége óta gyakorlatilag parkolópályára állt. Az eredetileg Gene Siskellel közösen készített műsor nem volt egy nagy truváj: két rosszul öltözött filmkritikus artikuláltan megvitatta a heti premiereket. A bevallottan nem igazán tévéképes formátum azonban sikeres lett. Siskel halála után Richard Roeper került a helyére, majd miután Ebertet 2002-ben pajzsmirigy-rákkal diagnosztizálták, a szemüveges kritikus helyét mindig más vendég pótolta: Jay Leno, A.O. Scott, illetve Kevin Smith is megfordult a székben. Amikor a Disney bejelentette az új műsor indítását, egyidőben azt is közölték, hogy ezúttal egy fiatalabb közönséget szeretnének megcélozni. Az elkészült adások katasztrofálisra sikeredtek, a műsorvezetők, Ben Lyons (a híresen pénzhajhász kritikus, Jeffrey Lyons fia) és Ben Mankiewicz (Herman Mankiewicznek, az Aranypolgár forgatókönyírójának unokája) abszolút dilettánsak voltak, a műsoraikban a kritika szerepét teljesen átvette a promóció, alkalmatlanok voltak bármilyen értelmes elemzésre, vagy akár ahogy ebből a heti összeállításból kiderül, nem múlt el hét anélkül, hogy valami teljesen felháborító mondat elhangozzon a szájukból. Lyons különösen gyakran került a támadások célkeresztjébe - egyesek szerint ő testesíti meg azt, amivé lassan a filmkritika válik az Egyesült Államokban: a fiatal fennforgót inkább érdekli az, hogy közepesen híres sztárokkal és azoknak partijain lógjon, notóriusan telefonál a vetítések alatt, saját bevallása szerint a Sundance-fesztiválon - ahol kiküldött tudósítóként dolgozott - összesen öt filmet nézett meg, gyakran a twitter-olvasóit kéri meg, hogy állítsanak össze kérdéseket az interjúalanyainak, és jobban érdekli őt, hogy a poszterekre felkerüljön a neve (a Legenda vagyokról azt állította, hogy "a világ egyik legjobb filmje" - a mondatot, nyilván egy szép summáért, cserébe a gyártó felhasználta), minthogy egy kerek, egész gondolatmenetet szóban levezessen.
A sajtó erősen támadta a műsort, de senki nem vágott vissza olyan elegánsan, mint Ebert, aki a nemrég indított blogjában összerakott egy sornyi szabályt, amiben ugyan nem nevesíti Lyonst, de érzékelhetően róla szól minden egyes pont. Alant álljon a magyar fordítása az eredeti posztnak. Azok a passzusok, amelyek a sztárokhoz való dörgölőzés veszélyeiről szólnak, a magyar kollégákat persze kevésbé érintik, a többi intelem azonban minden kritikus számára megfontolandó.
Nem lehetünk elég óvatosak. A főnökeink egy szempillantás alatt lecserélnek minket CelebTudósokra, akik azoknak az ostobáknak fognak hajbókolni, akik a tévézés közben az ujjukkal húzzák alá a szavakat a képernyőn. Az a szerkesztő, aki szerint a kábszeres rögvest-sztárok vagy a szerencsétlen sorsú Amy Winehouse címlapra való anyagok, annak inkább a játszóterek falfirkáit kellene szerkesztenie. Egy idősödő újságíróféle lennék, aki épp az állásáért kapar, ezért azt hiszem, rám marad a feladat, hogy felállítsak néhány etikai alapszabályt.
Óvatosan vágd ki a szabályokat és tett ki őket a hűtődre egy Homért ábrázoló hűtőmágnessel:
Jól tájékoztasd az olvasót. Arra semmi szükség nincs, hogy megmondd, hogy "Imádni fogják!" Ha odamennék valakihez egy étteremben és megmondanám neki, hogy mit imádna, az arcomba vágná a kenyeres kosarat. Nem, az olvasóknak azt kell elmondani, hogy mi mit imádunk vagy utálunk. Ha olyanoknak dolgozunk, akik szerint "tetszhetne több olyan film, amit az átlagemberek szeretnek," keressünk egy Anti-Kegyetlenség alapítványt és adakozzunk a nevében.
Közvetítsd az élményt. Mindegy, hogy mi a véleményed, minden kritikának valahogy tartalmaznia kell azt, hogy milyen élmény vár a nézőre. Azaz, ha egy Pauly Shore szereplésével készült vígjátékról van szó, akkor is vannak emberek, akiknek ezek tetszenek, és ők meg szeretnék tudni, hogy megfelel-e a saját elvárásaiknak.
Jegyezd meg a dícséreteidet. Ha szerinted egy film "a valaha készült egyik legjobb", akkor ez kötelez arra, hogy az azévi top tizes listádra felkerüljön. Ugyanez érvényes, hogyha például úgy írsz le egy filmet, hogy "a generációja egyik legkülönlegesebb moziélménye" és hogy "2007 és az utóbbi 25 év egyik legjobb filmje", akkor muszáj a 2007-es listádon szerepeltetni. Ez kétszeresen igaz akkor, ha két különböző tizes listád van, amikben összesen tizennégy filmet neveztél az év tíz legjobb filmje közé.
Menjen a matek. Ha egyik héten azt mondod, hogy a "Mr. Untouchable-hez képest az Amerikai gengszter egy tündérmese", a következőn pedig azt, hogy "az Amerikai gengszter a következő generációs Nagymenők", akkor le kell vonnod a következtetést, hogy a Mr. Untouchable jobb, mint a Nagymenők.
Ne fogadj le semmit, amire semmi jel nem utal. Például, sose mondj olyat a Hamlet: Második részről, hogy "Lefogadom, hogy bárki, aki megnézi ezt a filmet, még évekig fogja énekelni a Rock Me, Sexy Jesus című dalt." Amikor Gene Siskel azt mondta, hogy a Oroszlánkirályban szereplő "Hakuna Matata" sort egy ország fogja ismételgetni, később tiszteletteljesen bevallotta, hogy tévedett, miután egy kicsit zrikáltam miatta. (Megjegyzés: Egy olvasó szerint Gene-nek igaza volt. A Rock Me, Sexy Jesus sikeréről még nem érkezett be vélemény.)
Tiszteld az olvasó idejét. Például amikor a Szikravárost kritizálod, ami egy olyan jövőbeli városról szól, amit mélyen a Föld felszíne alatt építettek, nem szabad azt mondani, hogy "olyan, mintha stúdióban forgatták volna." Ahogy Louis Armstrong mondta a jazzről: vannak, akik tudják, a többieknek meg nem lehet elmagyarázni.
Tiszteld az olvasó pénzét. Dícséretes, hogy a Bilincs és mosoly DVD-kiadása tartalmaz egy extrát, ahol próbálják kitalálni, hogy mennyi tojást ehetett Paul Newman a legendás jelenetben. De az ilyen nehéz időkben ne mondj olyanokat, hogy "Már csak ezért is érdemes megvenni!"
Óvakodj a nyelvtani párhuzamoktól. Sose tegyél olyan kijelentést, hogy "A való életben imádom a nőket, de a Nők nem tetszett." Még a végén olyanokat írnak az olvasók neked, hogy szerették a JFK-t, de inkább az O'Hare-ről repülnek.
Ne keverd össze a kategóriákat. Ha például azt mondod, hogy "Amikor gyerek voltam, Spike Lee és Woody Allen voltak a példaképeim, de a Példátlan példaképek gyerekeinek Paul Rudd és Sean William Scott jutott," még azt fogják rólad hinni, hogy nem tudod megkülönböztetni a rendezőket a színészektől.
Előzetesek. Tartsd távol magad tőlük. Gene Siskel annyira utálta őket, hogy a mozi előtt várta meg, míg lementek. Ha már egy tömött sorban ült, befogta a fülét és a padlót bámulta. Az előzetesek elsütik a vígjátékok legjobb vicceit, elrontják a thrillerek csavarjait és bármilyen lehangoló is egy film, az előzetesekben mindig vidám lesz...
Az előzetes nem egyenlő a filmmel. Amikor ki kell választanod a "hét legjobbjai" blokk filmjeit, sose válassz egy egy bemutatás előtt álló film előzetesét. Meg kell várnod, amíg megnézed a filmet. (Megjegyzés: ez a tévés kritikákra is érvényes, ahol kritikusként sosem szabad ingyen leadni egy film teljes előzetesét. Ahogy Shakespeare írja a színdarabjai legszomorúbb sorában: Soha! Soha! Soha! Ezt a sort legalább könnyű megjegyezni.)
Gyanakodj az ajándékokra. Ideális esetben a kritikusnak sosem lenne szabad elfogadnia egy elsőosztályű repülőutat, egy luxusszállodai szobát, egy limuzinutat a mozihoz, valamint a koktélrákot és azokat az aranyos kis hamburgereket a büfében a film vetítése előtt. Ha egyszer menni kell, a munkaadónak kell az utat fizetnie. Megértem, hogy a legtöbb kritikus olyan helyen dolgozik, ahol még a jegyek árát sem térítik meg és annyira alulfizetik őket, hogy egy koktélrák közelébe sem kerültek soha. Mások saját maguknak dolgoznak, az egyetlen munkaadónak, aki mindig fokozatosan csődbe megy. De mégis kell írniuk az új Michael Cera filmről. Azoknak elnézem. Menjenek csak a rongyrázásra. Kell nekik az étel. És Michael Cerát is szeretem. De ha az újságírók egy mocskosul gazdag helyen dolgoznak, nem szabad elfogadniuk az ajándékokat.
Bevallom, az előző szabályt nekem is nehéz volt betartanom. A régi szép időkben a kritikusok többet ültek repülőn, mint a hivatásos pilóták. Első osztályon utaztam Svédországba, Írországba, Hawaiira, Mexikóba, a Bermuda-szigetekre, Iránba, Kolumbiába, Olaszorszába, Quebecbe, Ontarióba és Brit Columbiába. Szinte ingáztam Los Angelesbe. Egy novemberi napon Angliába repültem, az Angliai csata forgatására, és hajnalban elráncigáltak egy Newmarket melletti második világháborús reptérre, hogy órákig ácsorogjak és lefagyjon a valagam, miközben azt a jelenetet vették, amikor egy kutya meghatottan bámul az égre a gazdája repülője után kutatva. Ha valaki adott volna egy koktélrákot akkor, a kezem között dörzsöltem volna, hogy melegítsen fel.
Ne fogadj el szívességeket. Ha néhány "barátod" egy vegasi helyen szülinapi partit rendez, és meg akarják hívni a mozisztár "barátaidat", mondd, hogy kösz, de kösz nem. Ez még akkor is túlzás, ha a "koreai Britney Spears" a közeli barátod. Az igazi barátaid a saját lakásodba mennek a saját bulidra, és hozzák a saját innivalóikat. (Megjegyzés: ha a koreai Britney Spears ennyire menő, akkor ezentúl legyen Britney Spears neve az "amerikai Boa Kwon")
Ne reklámozz semmit. Ez alapköve az újságírói etikának. Egy kritikusnak főleg észnél kell lennie. Ha a megelégedésedet fejezed ki egy termékkel, őszintén hinned kell abban, amit mondasz. Honnan tudjuk, hogy őszinte vagy? Mert 1, nem fogadtál el pénzt, 2, a pénzt jótékonysági célra ajánlottad fel, 3, nem fogadtál el ingyen mintát a termékből, kivéve ha ételről van szó, ahol a komplikációk nyilvánvalóak. Meg kell enni, hogy meg lehessen írni. A Sun-Timesnál létezik egy szabály: minden karácsonyi ajándékot vissza kell küldeni, kivéve az olyan romlandókat, mint a papaya vagy hasonlók. Az édesség nem romlandó. Hiába tiltakozik sok újságíró, de a röviditalok sem romlanak meg. Vissza a reklámokhoz. Ha én például egy rizsfőzőt ajánlok, nem szabad sugallnia azt, hogy ingyen kaptam vagy hogy egy harminc kilós rizses zsákot dobtak a küszöbömre. Azért emlegetem fel ezt, mert a közeljövőben ajánlanom kell egy rizsfőzőt. A Ki kicsoda? kiadványban szereplő leírásom szerint, én azokban meg tudok főzni bármit.
Óvatosan az ingyenes DVD-kkel. A kritikusok rengeteg ingyen DVD-t kapnak, akárcsak a könyvkritikusok ingyen könyveket. Ezekről írhatsz kritikát, de akár arra is vetemedhetsz, hogy megvedd azokat, amiket nem kaptál meg. Nemrég rendeltem egy díszdobozt, ami Werner Herzog Németországban forgatott dokumentfilmjeit tartalmazza. Herzog nyilván boldogan adott volna egyet ingyen, de kényelmetlen lett volna kérni. Ha ennyire becsülöm őt, akkor megveszem. A nem kívánt DVD-ket tilos eladni, kivéve ha egy éhező kritikus vagy, ez esetben kivételt képezel a Bohémélet-szabály alól. Elvileg tönkre kell őket tenni, mielőtt kidobod, de nem hiszem, hogy az FBI utánam veti magát, ha az unokáimnak adom őket, vagy felajánlom a lemezeket egy veteránkórháznak.
Ne szerepelj reklámokban. Gene Siskel, akire gyakran hivatkozom úgy, mint a magas színvonal bástyájára, sokszor idézett valakit, talán David Mametet, aki azt mondta neki: "Kritikusként minden a hitelességeden múlik. Ha azt eladod, már más rendelkezik vele." Gene és én (sajnos) többször is elutasítottunk alacsony hétszámjegyes ajánlatokat egy gyorsétterem-lánctól és egy légitársaságtól is. "Majd ha nyugdíjasok leszünk, majd akkor," gondolkodtunk. Habár, lehet, hogy akkor sem. Nézzétek meg Fred Astaire-t. Hányan gondolták azt, hogy neki fizettek, amikor táncórára jártak? Megy majd az Egymásnak születtek a TCM-en, azok meg azt fogják mondani, "Ott az a rohadék aki túlszámlázta a mambókurzusom!"
Készülj arra, hogy negatív kritikát kell írnod. Ha egy barátod munkáját hordod le, és ettől már nem lesz a barátod többé, akkor soha nem is volt az. Ahogy Robert Altman mondta egyszer, "Ha sosem írnál negatív kritikákat, akkor mi lenne a pozitívak értelme?" Nagyszerű ember volt. Átgondolta, hogy mit is mondott, és hozzátette: "Bár a filmjeimről írt negatív kritikáid mind tévedtek."
Sose írj kritikát egy filmről, amihez valami közöd van. Soha, akkor sem ha csak egy pillanatra látszol, vagy elsétálsz a háttérben. Nem azért választottak téged, mert különlegesen tehetségesen láttatod magad vagy sétálsz. Muszáj elmondanom: régen arról álmodoztam, hogy ha nyugdíjba megyek, mindenki szerepet akar nekem majd osztani. De mit tehet az ember? Elvesztettem a hangom. A sorsnak sikerült megőriznie a becsületem.
Sose pózolj fotókhoz! Sose kérj meg egy filmsztárt, hogy közös kép készüljön rólatok. Egy sztár sem akarja ezt. Lehet, hogy mosolyognak, de közben csikorgatják a fogukat. "Mint a vízcseppes kínzás," mondta nekem Clint Eastwood. "Száz alkalomból kilencvenkilencszer az idegen, akinek odaadták a fényképezőket, belenéz, megnyomja a gombot, majd azt mondja, hogy nem működik, és akkor a rajongónak oda kell mennie hozzá, megmutatnia hogyan működik, és mondani, hogy próbálja meg megint. Aztán megint nem fog sikerülni. Nézek valakit, aki furán néz fényképezőgépekre - erről szól az életem."
Emlékezz arra, hogy profi vagy. Nem pedig egy barát. Ha fotózkodni akarsz, csak magadnak teszel keresztbe. Ebben annyira szentül hiszek, hogy sajnos nagyon kevés képen szerepelek sztárokkal. A chicagói egyetem nyomdája kért tőlem egy képet, amin Martin Scorsese-vel szerepelek, hogy valamivel tudják majd hirdetni a róla írt könyvemet. (Megjegyzés: A saját könyvedet hirdetni etikus dolog.) Élveztem Scorsese társaságát Cannes-ban, New Yorkban, Chicagóban, Las Vegasban, Los Angelesben, Torontóban és az ohiói Colombusban. De az egyetlen közös képünk akkor készült, amikor a Siskel & Ebert egyik adásában vendégeskedett. Akkor elfogadható volt pózolni, akkor neki kedveskedtem ezzel. Nem tudtuk aztán felhasználni a képet, mert mindketten tévés sminkben voltunk, amitől Madame Tussaud két viaszszobrának tűntünk. Egyszer meglátogattam Ingmar Bergman egyik forgatását, Bergman és Liv Ullmann dedikáltak egy fotót magukról, amint megtudták, hogy aznap van a születésnapom, de nem kértem meg őket, hogy fotózkodjanak velem. Hogy a fene vinné el.
Őrizd meg a valódi fotókat, amin sztárokkal szerepelsz. Olyan fényképeket, amiket egy valós eseményen egy olyan valós személy készített, akit nem ismersz és senki sem kért fel, hogy lefotózzon téged. A kedvenc képem ebből a fajtából az, amikor Jason Patric-kel segítünk Peter O'Toole-nak bevonulni a Savannah Filmfesztivál fogadására. A fényképet mellékeltem, mint az elnézhető sztárfotó iskolapéldáját. Ezek a fajta fotók azért elfogadhatóak, mert önmegtartóztatóak a seggnyalásban.
Csak semmi aláírás. Ha egy sajtórendezvényen egy sztárral készítesz interjút, a sztárok már ismerik a fajtádat és jól fogják tudni, hogy milyen alávaló vagy, ha autogrammot kérsz. A többi szakmabeli úgy fog tenni, mintha egy másik szobában lennének, majd hevesen elkezdenek szidni egymás között a büféasztalnál. Így is elég baj nekik, hogy ez a nyamvadt rákkoktél az ebédjük, anélkül is, hogy bármi közöd lenne hozzájuk. Vagy teljesen idióta vagy, amiért autogrammot kérsz miután sikerült beszélgetned a sztárral, vagy csak el akarod adni az eBayen. Kétszeresen is megvetendő az, amikor a sztár megkérdezi a neved, és csak annyit mondasz: "Csak a szignó tökéletes lesz!"
Ülj le, fogd be a szád és figyelj. Nem telefonálsz. Nem írsz SMS-eket film közben. Nem beszélsz hangosan. Nem szívod fel az utolsó korty kólát a literes bödönből. Szabad nevetni, vagy akár felkiáltani, ha a film annyira megijeszt. Szabad csatlakozni a kuncogáshoz, ami a 'Csak a macska volt!'-pillanatok után következik. Volt ennek a szabálynak egy kiegészítése, Pauline Kaelnek elnéztük, amikor egy film közben a nagy meglepetések közepette egy sornyi "Ó" hagyta el a száját. Alig vártuk, hogy elkezdje és nagyon odafigyeltünk, amikor hallottuk őket. Nagyritkán az is elfogadható, ha egy tömeges felháborodáshoz csatlakozol, mint például a Barna nyuszi cannes-i vetítésén. De akkor se tedd a hónod alá a kezed és imitálj fingást.