Blazing Saddles – amerikai, 1974. Rendezte: Mel Brooks. Írta: Mel Brooks, Norman Steinberg, Andrew Bergman, Richard Pryor, Alan Uger. Kép: Joseph F. Biroc. Zene: John Morris. Szereplők: Cleavon Little (Bart), Gene Wilder (Jim), Slim Pickens (Taggart), Madeline Kahn (Lili Von Shtupp). 93 perc.
Utazók, útra fel! – Mit kell tudni róla?
Talán nem Mel Brooks neve jut először eszünkbe, ha az úttörő amerikai filmeseket vesszük lajstromba, de tény, hogy pályája során a kiváló komikusnak többször is sikerült kitágítania a határokat. Már a debütáló Producerek is ide sorolható, hiszen olyasmivel viccelt, amire korábban mainstream vígjátékokban nem volt példa, az 1974-es Fényes nyergek azonban még merészebb vállalkozásnak számított. Brooks-nak sikerült egy évvel megelőznie az ebben a rovatban már tárgyalt Boss Nigger blaxploitation westernt, és bár őt kizárólag a nevettetés szándéka vezérelte, a filmben jó párszor felröppent az a bizonyos N-betűs szó, ami a stúdió fejeseinek a legkevésbé sem tetszett. A Warner Bros. vezetőségének tartott vetítésen állítólag nem is nevetett senki a poénokon, de Brooks – aki egyébként rendelkezett a végső vágás jogával, ezért nem távolította el a kifogásolt részeket – meggyőzte őket, hogy mutassák be a filmet a stúdió dolgozóinak is; az „egyszerűbb” közönség előtt már működtek a poénok.
Egy táska rejtélyes fényei – Miről szól?
Rock Ridge-ben, egy vadnyugati kisvárosban játszódik a történet, nem sokkal az amerikai polgárháborút követően. A település éppen a közelgő vasút nyomvonalában fekszik, Hedley Lamarr békebíró ezért szeretné olcsón (vagy ha lehet inkább ingyen) megszerezni a környező földeket. Banditákat bérel fel, hogy terrorizálják a helyieket, akik az új sheriff érkezésébe vetik minden reményüket. Lamarr azonban ráveszi a kormányzót, hogy egy ex-rabszolgát nevezzen ki a posztra, tudván, hogy az emberek úgysem fognak egy fekete sheriffet elfogadni. Bartot (Cleavon Little) először valóban majdnem meglincselik, de végül helyettese, a villámkezű csodagyerekből alkoholistává lezüllött Jim (Gene Wilder) segítségével szembeszállnak Lamarr-ral.
Talán kevésbé ismert körülmény, de a Fényes nyergek, amellett, hogy általában a western műfaján élcelődik, egy konkrét filmet vett alapul: Brooks és írótársai az 1939-es Asszonylázadásból merítettek ihletet. George Marshall klasszikusának hasonló a kiindulópontja, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy ott a sheriff „enyhe szépséghibája” nem a bőrszíne, hanem az alkoholizmusa.
Apró különbségek – Hol jön QT a képbe?
Feltételezhető, hogy Tarantino nem csak a Boss Niggert, hanem Brooks filmjét is ismerte, mielőtt felmerült benne a Django elszabadul ötlete, bár bizonyítékaink erre – egyelőre – nincsenek. A hasonlóságok mindenesetre egyértelműek: mindkét filmben megdöbbenés övezi a fehér lakosság részéről a díszes ruhában belovagoló fekete ex-rabszolga látványát, aki aztán egy kiváló lövőtechnikával bíró – és mindennemű előítélettől mentes – fehér férfivel köt barátságot, hogy végül együtt vadásszanak a martalócokra. Mindkét filmben elsütnek a Ku-Klux-Klan rovására egy poént: a Fényes nyergekben maga Bart és Jim húz csuklyát, hogy beszivárogjanak a szervezetbe, a Django vonatkozó jelenete pedig éppolyan blőd, mintha Brooks rendezte volna.
Közös pont a német szál is, amelyet a Djangóban Dr. King Schultz képvisel, itt pedig egy bizonyos Lili Von Schtupp, a Bartot elcsábítani (és megölni) felbérelt német énekesnő. (Oscar-jelölést érdemlő alakításában Madeline Kahn minden bizonnyal Marlene Dietrich figuráját parodizálja az Asszonylázadásból.)
Megmondom én nektek, miről szól a Like a Virgin! – Verdikt
Brooks-ot pályafutása során sokszor illették azzal a kritikával, hogy a humor különféle eszközeit illetően nem túl válogatós. A Fényes nyergek sem kivétel, keveredik benne klasszikus (műfaji) paródia, a burleszk és a blődli, de az író-rendező védjegyének számító önreflektív, harmadik falat ledöntő humorból is kapunk egy különösen erős dózist. A stíluskeveredés önmagában nem is lenne problémás, de Brooks a poénok minőségét illetően se nagyon szelektált, a szellemes gagek mellett így akadnak a filmben egészen olcsó és infantilis poénok is bőven. Más kérdés, hogy például a tábortűz mellett előadott rögtönzött fingkórus, ha kifinomult humornak nem is, de ’74-ben, egy fősodorbéli komédiában nézőpukkasztásnak még elment.
A jelek szerint Brooks is érzi, hogy a határok erősen kitolódtak, mert a Django elszadul sikerét meglovagolva állítólag Broadway-musicallé szeretné átírni a Fényes nyergeket. Az N-betűs szó használatával már biztos nem lesznek problémái.