Új rovat indul a blogon: "Eltűntnek nyilvánítva" jeligével minden pénteken egy-egy olyan filmet mutatunk be, amelyet méltatlanul kevesen ismernek. Többségük semmiben sem marad el a nagyra becsült, kanonizált klasszikusoktól, de a körülmények szerencsétlen összejátszása miatt soha nem kapták meg azt a figyelmet, amelyet megérdemeltek volna. A rovat célja, hogy meggyőzzük az olvasót arról, érdemes egy esélyt adnia ezeknek az elfelejtett gyöngyszemeknek.
Ha tényleg olyan jó ez a film, miért nem hallottam eddig róla?
Furcsa módon, emiatt a magyar származású rendezőt, André de Toth-ot lehet a leginkább okolni. A Warner stúdiófőnöke nagy reményeket fűzött a Crime Wave-hez, több mint harminc nap forgatási idővel számolt, és a korszak két színész-ikonját, Humphrey Bogartot és Ava Gardnert akarta viszontlátni a főszerepekben. De Toth-nak azonban más tervei voltak, amelyekből nem engedett, így aztán komoly vitába keveredett Jack Warnerrel. Azzal érvelt a rendező, hogy Bogart mitikus nagyságú figurája nem megfelelő a rendőrfelügyelő szerepére. Olyan színészt akart, aki hitelesen tudja megjeleníteni a törvényesség és a bűnözés közti határvonalon egyensúlyozó nyomozót, akiben megvan a kellő keménység ahhoz, hogy mindkét közegben a felszínen tudjon maradni, de az emberség sem veszett ki belőle teljesen. Erre a feladatra Sterling Haydent tartotta az ideális jelöltnek de Toth, és addig bizonygatta az igazát, amíg a stúdiófőnöknek elege nem lett, és el nem küldte őt a pokolba: „Rendben van, csináld meg ezt az átkozott filmet névtelen senkikkel. Ásd meg a saját sírod. De ebben az esetben csak 15 napot kapsz a forgatásra. Most pedig tűnj el a szemem elől.” André de Toth győzött, és 14 nap alatt leforgatta a filmet.
Azt már sohasem fogjuk megtudni, hogy milyen film lett volna a Crime Wave az eredeti szereplőgárdával, de az biztos, hogy sokkal ismertebb lenne manapság. Humphrey Bogart jól csengő neve bőségesen elég ahhoz, hogy egy filmet a köztudatban tartson. Nélküle, a B- kategóriás film noir-ok szokványos karrierjét futotta be a Crime Wave. A fő látványosság előtt vetítették kezdő filmként a mozikban, aztán pedig évtizedekre eltűnt a közönség szeme elől. Volt olyan időszak, amikor összesen egy kópia létezett belőle a világon. A szerzői elmélet elterjedése sem hozta el André De Toth életművének újraértékelését, Anthony Mann-t – joggal, természetesen – felmagasztalták, a félszemű magyar megmaradt egy ügyes kezű B-filmes rendezőnek. Méltatlanul későn, csupán az elmúlt egy-két évtizedben kezdődött el De Toth filmjeinek az újrafelfedezése. Életművének egyik legkáprázatosabb darabja a Crime Wave, amely az Amerika-mániás Jean-Pierre Melville-re (A szamuráj, A vörös kör) is nagy hatást gyakorolt.
Egy másik híres rendezőre, egy bizonyos Stanley Kubrickra is inspirálólag hatott a Crime Wave. Olyannyira megtetszett neki több szereplő (Sterling Hayden, Timothy Carey Jr.,Ted de Corsia) alakítása, hogy a pár évvel később szerepet adott nekik a Gyilkosságban. A sors különös fintora, hogy manapság a zsáner egyik klasszikusaként tartják számon a Gyilkosságot, a Crime Wave-t viszont csak az elkötelezett film-noir rajongók ismerik és szeretik.
Oké, de miről is szól pontosan a film?
Rendben van, de szólok előre, hogy nem a története teszi különlegessé a Crime Wave-t. Steve Lacey (Gene Nelson) pár éve szabadult a börtönből, és mindent megtesz azért, hogy olyan távol tartsa magát a bűn világától, amilyen távol csak lehet. A polgári hétköznapokba való visszailleszkedése szinte már tökéletesnek mondható. Szerény otthonukban a felesége viseli a nadrágot, de ezt Steve nem bánja, ahhoz túlontúl is szereti Ellent (Phyllis Kyrk). Egy repülőtéren dolgozik szerelőként, ahol megbecsült munkaerőnek számít, ha pedig valami baj van, első dolga, hogy felhívja a tartótisztjét. Hiába azonban az igyekezet, a film noir egyik alapvetése úgy szól, hogy senki sem szabadulhat a múltjától. Steve-t is utoléri a feledni kívánt múlt néhány frissen szökött rabtársa személyében, akik egy balul elsült fegyveres rablás után nála akarják meghúzni magukat. A baj tovább fokozódik, amikor Sims nyomozó (Sterling Hayden) nem hiszi el Steve meséjét, és minden lehetséges eszközzel, szép szóval, fenyegetéssel, próbálja kiszedni belőle, hogy merre vannak a pajtásai. Egyik oldalról a rendőrség, a másik oldalról pedig a rabtársai szorongatják Steve-t, aki a játékidő előrehaladtával egyre mélyebbre süllyed az események sodrásában, és egyre kisebb esély mutatkozik arra, hogy még valaha megpróbálkozhat a tisztes polgári élettel, felesége oldalán.
A poént azért ne lőjük le… Szerepel benne valaki, akit érdemes kiemelni?
Változnak az idők. A film forgatásakor Charles Bronson egy feltörekvő ismeretlen színész volt Hollywoodban, akit jellegzetes külseje miatt főleg indiánként (Drum Beat, Apache), vagy rosszarcú bűnözőként (Crime Wave) foglalkoztattak mellékszerepekben. Most pedig tagadhatatlanul ő a legismertebb név a film stáblistájáról. Már amennyiben tudjuk, hogy kit is rejt valójában a Charles Buchinsky név. Bronson még szemtelenül fiatal a Crime Wave-ben, de már itt is úgy néz ki, mintha hentesbárddal faragták volna az arcát, és itt is elég egy pillanatra elmosolyodnia ahhoz, hogy Steve feleségében meghűljön a vér. Fontos különbség viszont, hogy itt még sokkal beszédesebb, és érzelmeit is jobban kimutatja, mint későbbi, híressé vált főszerepeiben.
Nem mértem stopperrel, hogy ki tölt több időt a vásznon, Gene Nelson vagy Sterling Hayden, de az biztos, hogy Hayden alakítása az emlékezetesebb. Hiába lóg rajta néha úgy a nyakkendő, mintha bohócnak öltözött volna, legkevésbé sem lehet barátságosnak hívni a figuráját. Ő az a filmekben manapság már rendszeresen feltűnő kemény nyomozó, aki ismeri a város összes sötét alakját, képes az ő fejükkel gondolkozni, és sosem válogat a módszerekben, amikor el akar valakit kapni. Hayden robusztus termetét külön ki is hangsúlyozza a film, és amikor csak mód nyílik rá, alulról van fényképezve, hogy még inkább szembe tűnjenek szekrényméretű vállai. Ahogy végigsétál a rendőrség egyik szobájában, belehallgatva és néha közbeszólva az ép folyó kihallgatásokba, nemcsak arról kapunk képet, hogy milyen szánalmasak is tudnak lenni az emberek, hanem arról is, hogy ki a főnök a Los Angeles-i éjszakában.
Még mindig nem vagyok meggyőződve róla, hogy ezt a filmet nekem látnom kell. Valami egyéb érv?
Rendőr üldöz egy valójában ártatlan bűnözőt, láttunk már ilyet sokat. A remek alakítások mellett, André de Toth korát megelőző, dokumentarista és szikár rendezői stílusa emeli ki a Crime Wave-t a hasonszőrű filmek tömegéből. Hogy a saját szavait idézzem: „Nem azt akartam, hogy a néző csupán belehallgasson az életbe, mint egy elkapott beszélgetésbe, hanem hogy élje át, amint az ép történik.” Ez a törekvés tükröződik vissza a film lendületes tempójából, a megfelelően kiválasztott színészek játékából, és az eredeti helyszínek sokaságából. A korszakhoz képest szokatlan módon, amit csak tudott, azt a stúdión kívül vette fel De Toth. Olyan helyeken forgatott, ahol a filmben ábrázolt figurák a valóságban is megfordulnának. A rendőrségtől például megkérdezte, hogy szerintük melyik a környék legkönnyebben kirabolható bankja, és aztán ott rögzítette egy éjszaka leforgása alatt a bankrablást. Még ahhoz is megkapta az engedélyt, hogy a Los Angeles-i rendőrkapitányságon forgathasson. Az a miliő köszön vissza ebben a filmben a maga eredeti, nyers valójában, amit évtizedekkel később a Szigorúan bizalmasban próbáltak rekonstruálni.
Tegyük fel, hogy megnéztem, és tetszett. Következő lépésnek mit ajánlasz?
Egyszerűen muszáj megnézni még egyszer a filmet, csak ezúttal Eddie Müller film-noir szakértő, és James Ellroy krimi-író audiokommentárjával, amely a film amerikai DVD-kiadásán található. A szakértői kommentárok legtöbbször arra jók, hogy az álmatlanságban szenvedő nézőt végre elnyomja az álom, ez azonban kivétel. Ellroy, amikor olyat lát, ami tetszik neki, úgy liheg, mint egy felspannolt kutya, ráadásul Müllerrel úgy káromkodnak, mintha egy kocsmaasztalnál beszélnék meg, hogy mennyire kibaszott jó film már ez a Crime Wave. Számolják, hogy hány nő tűnik fel a filmben, és azt is megdumálják, hogy az ötvenes évek hollywoodi színésznői közül ki tetszik nekik a legjobban. Ellroy ritka jó ízlésről tett tanúbizonyságot, ugyanis Julie Londont választotta. Aztán persze olyan őrültségeket is képes mondani, hogy a Crime Wave jobb film, mint a Kínai negyed. Érdekesség, hogy Ellroy, Sims nyomozót jelölte meg Bud White (Russel Crowe alakítja a Szigorúan bizalmasban) egyik fontos előképeként.
Akit érdekel, hogyan értelmezte De Toth, Sims nyomozó, illetve az alkoholista állatorvos figuráját, feltétlen nézze meg ezt a két elbűvölő videointerjút a rendezővel (vigyázat, spoileres!). Akit pedig a városi helyszínek izgatnak, ide kattintson. Glensdale akkor és most. De Toth élettörténete is megéri a további kutakodást, olyan hihetetlen kalandokban volt része élete során, hogy a legtöbb hollywoodi filmhős, Indiana Jonestól Ethan Huntig, is csak irigykedve hallgatná az anekdotáit. Nem sokkal a Jóm kippúri háború vége után helyszíneket keresett Egyiptomban. A kalóz-stílusú szemfedője miatt összetévesztették egy magas rangú izraeli katonai vezetővel, elrabolták, pisztollyal ütlegelték, és vallatták. Úgy tudta csak meggyőzni a helyieket a tévedésükről, hogy letolta a nadrágját, bizonyítva, hogy ő még csak nem is zsidó.
Végül érdemes De Toth más rendezéseivel is próbát tenni: maradva a fekete-fehér filmeknél, a Ramrod egy gyönyörűen fényképezett, szenvedéllyel és tragédiával teli noir-western, A száműzött napja pedig egy akkora mestermű, hogy szerény véleményem szerint az amerikai western legnagyobb klasszikusai között lenne a helye.
