Két vallomással is tartozom e kritika Nyájas Olvasóinak:
1) Nem vagyok, nem is lehetek teljesen elfogulatlan e könyvvel, mivel a belőle készült film régi kedvencem. Ugyan az öntörvényű alkotóiról elhíresült Új-Hollywood jelesei dolgoztak rajta – Alan J. Pakula rendező, Sidney Pollack producer, Frank Pierson író, John Williams zeneszerző, Gordon Willis operatőr (Pakula, Pollack és Pierson sajnos már nem él) –, mégis a „régi” Hollywood legszebb hagyományait eleveníti fel, méghozzá olyan erővel, hogy együtt emlegethetjük pl. A vád tanújával (Billy Wilder klasszikusa Agatha Christie műve nyomán) vagy Hitchcock műveivel (aki előszeretettel foglalkozott az ártatlanság problémakörével, elsősorban a „tévedés áldozataival”).
2) Nehezemre esik olyan könyvet elolvasni, aminek már láttam a filmváltozatát. Az ilyen művek általában nem okoznak csalódást a szó szoros értelmében, mégis nehéz úgy befogadni őket, mintha nem ismerném a szereplőket, a sztori összes részletét, a fordulatokat. Utóbbiakban ráadásul bővelkedik az Ártatlanságra ítélve, ezért félve vettem kézbe az írott változatát, hátha nem tudja megismételni azt az élményt, amit a mozi okozott.
Ezek után adná magát a megállapítás, hogy Scott Turow műve nem különösebben érdekes olvasmány, mert nem ér fel a filmhez, és nem is tesz hozzá semmi újat. Csakhogy távolról sem ez a helyzet. Az Ártatlanságra ítélve ugyanis remek könyv, egyszerre nagyon szórakoztató és elgondolkodtató, ráadásul nem is pusztán csak a cselekményt bontakoztatja ki alaposabban a filmnél (gyakran ez az „irodalmi alapok” legfőbb erénye), hanem a szereplők lelki és társadalmi hátterét, az eljárások jogi vonatkozásait és az amerikai politika működését is. És ezzel már érintjük is a mozi és regény közötti első fontosabb eltérést: míg a film elsősorban tárgyalótermi dráma, a könyv első harmada főleg nyomozással és a legkülönfélébb politikai machinációk leírásával foglalkozik.
A történet főszereplője Rusty Sabich ügyész, egy európai bevándorló egyetlen gyermeke, akiben nem nehéz ráismerni az íróra (nyilván nem azonosak egymással, de ahhoz túl sok párhuzam van kettejük életrajza között, hogy véletlennek tekintsük a hasonlóságokat). Sabich az ügyészség második embere, barátja, Raymond Horgan mögött, aki éppen egy kétes kimenetelű választás hajrájának közepén értesül róla, hogy kollégájuk, a csinos Carolyn Polhemus gyilkosság áldozata lett. A Sabich-re testált nyomozás tétje eleinte viszonylag csekély: Horgan újraválasztása (hiszen egy ügyésznő erőszakos halála, illetve annak felderítetlenül maradása jogosan vethet fel aggályokat a választókban a jelenlegi vezetés képességeit illetően). Horgan bukásával egy időben azonban a pokol is elszabadul, legalábbis Rusty számára, akit az új vezetés egykori kollégája – egyben volt szeretője – megölésével vádol meg.
A praktizáló jogász Turow laikusok számára is jól érthetően vázolja fel a helyzet jogi részleteit, kitérve az erkölcsi vonatkozásokra is, de ettől még a könyve nem lenne különösebben érdekes olvasmány, szintén fontos összetevő az olvasmányos stílus és a komplex, csavarokban bővelkedő cselekmény – ám egy ennyire hatásos könyvhöz mindez együtt is kevés lenne. A Rusty Sabich nézőpontjából, egyes szám első személyben és jelen időben elmesélt történet fő erejét a karakterek leírása adja, különös tekintettel az önmagával folyamatos harcot folytató főszereplőre és a csak visszaemlékezésekben megjelenő végzet asszonyára, Polhemus-ra. A kétségtelenül izgalmas jogi csűrés-csavarás felszíne alatt az Ártatlanságra ítélve valójában egy szenvedélyes, már-már a megszállottság határát súroló vonzalom története: a feleségét változatlanul szerető, egyetlen fiáért szabályosan rajongó Sabich egy törtető asszony bűvkörébe került, akinek ugyan voltak értékelhető tulajdonságai is, mégis azokkal a szavakkal lehet a legjobban leírni, melyeket Sabich legjobb barátja, Lipranzer nyomozó többször használ vele kapcsolatban: „The lady was bad news.” Vagyis a nő csak bajt hozott mindenkire. Lipranzer persze nem megy a szomszédba némi előítéletességért, ám a pszichológusi képességei sem elhanyagolhatóak: a regény folyamán Rusty Sabich-nek nem csak ártatlansága (?) bizonyításáért kell küzdenie, le kell számolnia a nő emlékével, és el kell jutnia annak felismeréséig is, egészen pontosan milyen személy hálójába került. Kérdés, tulajdonképpen sikerül-e mindez. Turow egyik legjobb húzása éppen annak lebegtetése (természetesen Sabich bűnössége mellett), hogy a főszereplő megküzd-e a démonaival, vagy alulmarad. (És ez az, ami mindenképpen létjogosultságot ad a folytatásnak, ami már el is készült, bő 20 évvel az első rész után.)
És most a filmről.
Egy régi hollywoodi legenda szerint, amikor John Huston „megírta” A máltai sólyom forgatókönyvét, tulajdonképpen a következő történt: a rendező elolvasta a regényt, majd odaadta a titkárnőjének azzal az utasítással, hogy gépelje át az egészet szkript-formátumba. TADAMM: Huston ötlete és a titkárnő munkája 3 Oscar-jelölést ért, beleértve a legjobb forgatókönyvnek járót is. Akár igaz ez a történet, akár nem, a lényeggel nehéz vitatkozni: ha nincs eltörve, ne ragaszd meg! Ugyanez járhatott Pakula és Pierson agyában, éppen csak sokkal nehezebb dolguk volt, mivel Turow remeke kb. egy tucatnyi fontos szereplőt mozgat 500 eseménydús oldalon át, ami inkább mini-sorozathoz jó alap, semmint mozifilmhez (talán nem véletlen, hogy a film jelentős sikere és a jogi thriller kilencvenes évekbeli népszerűsége ellenére a későbbi Turow-adaptációkat már a tévében mutatták be). A kétórás Ártatlanságra ítélve forgatókönyvírói remek munkát végeztek a sűrítéssel, és a könyvhöz maximálisan ragaszkodó rendezőnek még arra is volt gondja, hogy filmes eszközökkel (díszletekkel, kellékekkel, montázsokkal) érzékeltesse mindazt, amire „konkrétan” nem térhetett ki a szoros játékidő miatt. Ugyancsak igaz ez a színészválasztásra és -vezetésre, amivel kapcsolatban – elég árulkodó módon – még az olyan apróságokra is ügyeltek, mint az említett Lipranzer kacsafrizurája (őt Az elnök emberi című sorozat egyik szereplőjeként ismertté vált, 2005-ben elhunyt John Spencer alakítja). És ha már a kamera előtt állóknál tartunk…
Pakula egytől egyig tökéletesen választott színészeket, még az olyan kisebb szerepekre is, mint Lipranzeré vagy Tommy Moltoé (a Csupasz pisztoly-filmekben feltűnt Joe Grifasi játsza, Spencerhez hasonlóan remekül). Élmény nézni, amint az ikonikus szerepeit (Han Solo, Indiana Jones) széles gesztusokkal és csibészes vigyorral hozó Harrison Ford ezúttal ökölbe szorított fejjel, frusztráltan jár fel s alá, ahogy Brian Dennehy is lenyűgöző robbanékony főnökként, és a sort folytathatnánk Paul Winfieldtől Raul Julián át Bonnie Bedeliaig – a legjobb döntés a rendező részéről mégis a Polhemus-t életre keltő Greta Scacchi leszerződtetése volt.
A tökéletes femme fatale castingja ugyanis ebben az esetben több okból is problémás: egyrészt Turow könyvében mindent Rusty Sabich szűrőjén keresztül érzékelünk, így Carolyn Polhemus-ról sem könnyű eldönteni, tényleg annyira lenyűgöző külsejű és összetett nő-e, mint amilyennek a főszereplő látja, vagy csak egy „jó rüfke”, aki „tudott könyökölni” (kb. ezek a Rusty környezetéből érkező visszajelzések); másrészt olyan színésznőt tucatszámra találni a mindenkori Álomgyárban, akinek szőke a haja és nagy a melle, de olyat, aki közben képes intelligenciát és rejtélyt sugározni maga körül, már jóval nehezebb. A könyvet olvasva Scacchi nem tűnhet jó választásnak, hiszen Rusty leírásai alapján minimum Marilyn Monroe és Benjamin Franklin előnyös kombinációjával van dolgunk, csakhogy Pakula nem csak olvasta, értette is Turow szövegét, így olyan színésznőt választott, aki nem pusztán csinos és tehetséges, de a Sabich visszaemlékezéseiként funkcionáló flashback jelenetekben egyszerre erotikus, titokzatos és hűvös jelenség; akiről nyilvánvaló, miért csábíthat el szinte bárkit, de az már nem, mi van a páncélja mögött – ész, hataloméhség, érzékenység, ezek kombinációja, vagy éppen csak az érvényesülés iránti vágy.
Bár azzal indítottam ezt az írást, hogy elfogult vagyok a filmmel, egyik kedvencem, nem merném egyértelműen kijelenteni, hogy jobb a könyvnél. Remekmű, ez kétségtelen, de nem a hibátlan fajtából: minden érdeme ellenére (és itt meg kell említeni John Williams zenéje mellett Gordon Willis operatőri munkáját is, aki furcsamód sosem nyert Oscart, a jelölésig is mindössze kétszer jutott el) az Ártatlanságra ítélve moziként néha ritmust téveszt, nem képes végig a jó tempót hozni. Turow könyvében nem csak ezzel nincs probléma, de – hála az irodalom szinte korlátlan lehetőségeinek – sokkal mélyebbre is hatol a témáiba, a figuráiba. Bár a jogi thrillerek legnagyobbjának tartott John Grisham könyveihez még nem volt szerencsém, a műveiből készült filmek alapján nem nehéz megállapítani, hogy alapvetően „fekete vagy fehér” emberekben hisz: nála a jó előbb-utóbb legyőzi a rosszat, és nem csak a tárgyalóteremben, az emberi lélekben is. Turow ennél jóval óvatosabb, vagy talán tapasztaltabb (ma már ügyvédként dolgozik ugyan, de sokáig a vádat képviselte). Az Ártatlanságra ítélve végén nem ígér könnyű kegyelmet egyetlen szereplő számára sem, és ennek ezúttal semmi köze a jogi eljárásokhoz.