A brazil Megtalált emlékek a hegyek közt, egy világtól elzárt faluban játszódik. Mintha megállt volna arrafelé az idő, nincs áram, nem közlekednek a vonatok, a sínek közt csak emberek járnak, akik csendben végzik a napi rutinjukat. A 11 lakó közül Júlia Murat kamerája legkitartóbban Magdalenát követi; az idős özvegyasszony mindennapjai ugyanúgy telnek: reggel kenyeret süt, majd átviszi a kisboltba idős barátjához, Antonióhoz, elfogyaszt vele egy kávét, utána hazamegy és levelet ír elhunyt férjének.
A fásultságból a helyieket csak egy fiatal városi lány érkezése zökkenti ki, aki fényképeken szeretné megörökíteni az amúgy is mozdulatlanságba dermedt falu életét. Rita Magdalena házában bérel magának szobát, de a két külön világot és generációt képviselő két ember eleinte nem találja a közös hangot, ahogy a többiek is bizalmatlanul fogadják az intim szférájukba betolakodó, kissé arrogáns idegent. Rita eleinte valóban csak alanyként, esztétikai és kompozíciós szemszögből tekint az entrópia felé tartó falura és lakóira, ahogy azonban jobban megismeri Magdalena múltját, és a többiek is apránként befogadják, megváltozik a nézőpontja.
A Megtalált emlékek legnagyobb leleménye, hogy a két nő és a két világ közti hidat a hangulatfestő illusztrációként is használt fényképek teremtik meg. Magdalena, Rita stilizált fekete-fehér fotói révén, új fénytörésben láthatja saját magát és környezetét, a fináléban pedig még azt is megengedi a lánynak, hogy meztelenül fotózza le, aki az asszony alakját beleolvasztja a háttérként szolgáló falba, még tovább hangsúlyozva a film központi metaforáját. A Megtalált emlékek, azon túl, hogy finoman és stílusosan reflektál a múlandóságról, a valóság egy-egy szeletét megörökíteni kívánó alkotó felelősségéről is szól. A rendező alteregójának is tekinthető fotós – bár ezt szerencsére a film nyíltan nem mondja ki – rájön, hogy nem maradhat közömbös alanyai sorsát illetően, és nem léphet ki csak úgy az életükből, miután képpé komponálta őket.
