Jimmy Carter elnök és John Chambers hollywoodi maszkmester úgy érezhette magát 1980 januárjában, mint a viccbéli hajótörött, aki Sharon Stone-nal együtt vetődik partra egy lakatlan szigeten, mégsem teljes a boldogsága, mert nincs, akinek eldicsekedhetne vele, hogy lefeküdt álmai nőjével. Hiába mentette ugyanis ki Iránból az amerikai nagykövetség hat dolgozóját a CIA, néhány filmipari szakmunkás közreműködésével, a babérokat hivatalosan Kanada aratta le, elkerülendő, hogy az irániak a még fogságban maradt túszokon álljanak bosszút. Az akták titkosságát csak 1997-ben oldotta fel Clinton elnök, de a történet akkoriban nem keltett különösebb feltűnést. Ben Affleck filmjének jutott végül a nemes feladat, hogy szélesebb körben, szélesvásznon is helyrezökkentse a történelmet, és nem mellesleg megadja Hollywoodnak azt, ami Hollywoodé.

Vállalt misszióját Az Argo-akció magas színvonalon és nagyfokú precizitással hajtja végre. Affleck a prológusban felvázolja a politikai kontextust, az archív televíziós felvételeket gondosan lekopírozva bemutatja az eseményeket kiváltó incidenst (iráni fiatalok lerohanják az amerikai nagykövetséget és túszul ejtik a dolgozókat), bevezeti a saját maga által alakított hőst (a csendes, de vérprofi CIA-ügynököt), majd követi a caperfilmes dramaturgiát, az akció megtervezésétől a kivitelezéséig. Nem rest lecsapni a hollywoodi kapcsolat kínálta ziccereket sem: a filmbéli maszkmester (John Goodman) és a veterán producer (Alan Arkin) jó néhány önreflektív poént elsütnek az álomgyár rovására.

A fináléra azonban a szatírát suspense váltja fel, és bár Affleck – a Tolvajok városában látottakhoz hasonlóan – kiváló ütemérzékkel fokozza a feszültséget, becsúszik néhány bántóan mesterkélt dramaturgiai megoldás is. Ha Charlie Kaufman jegyezné a szkriptet, joggal gyaníthatnánk, hogy ez utóbbiak is csupán önreflektív gegek, Az Argo-akció azonban ennyire nem meta; a film hiányosságai inkább csak azt tanúsítják, hogy legendaépítés közben nem lehet a finom árnyalatokra ügyelni.