A rövidfilmek fogyasztása nagyban emlékeztet a sushi- vagy tapas-menük kóstolgatásához, és a hollywoodi gyorséttermi koszt, a masszívabb alkotói fogások után igazi felüdülés az egzotikus kombinációk, a játékos kísérletek, a könnyedebb darabok ízlelgetése. Bár az idei BuSho még csak három napja indult útjára, már most számtalan emlékezetes, pikáns, bizarr vagy félresikerült kombinációt próbálhattunk ki. A jobb és rosszabb tapasztalatok, a szívünknek kedves vagy épp felkavaró élmények váltakozó elegye az ilyen fesztiválok talán legfontosabb hozadéka. A művek sokszínűsége és szokatlansága miatt egy részük biztosan távol áll majd tőlünk, de a minőségre szinte sohasem lehet panasz. Az alkotók számtalan trükköt bedobnak a nézői figyelem megragadása, a siker érdekében. Ki-ki saját ízlése szerint eldöntheti, mely módszerek állnak hozzá a legközelebb.

Nehéz elfelejteni a portugál Pedro Rocha öncélúan brutális és véres kisfilmjét (Miss Mishima), amely egy gésává maszkírozott nő maszturbációját, majd saját hasfalának rituális átvágását mutatja be, 13 hosszú percben. Igaz, a véres tocsogás végül önparódiába fordul és leleplezi önmagát, addigra azonban több néző is kénytelen volt elhagyni a termet. Nem az erőltetett sokkolási kényszer, hanem a ma már szinte szoktalan nyersanyag miatt emlékezhetünk Jana Mináriková szuper 8-as kamerával készült művére (25KM2), amely kásás, fókusztalan képeivel egészen szokatlanul mutatott a sok HD-felbontású alkotás, gyönyörű animáció között. A szlovák rendező nem véletlenül kerülte a digitális eszközöket. Filmje anyagszerűsége rímelt a főszereplő történetére, hisz megpróbált internet, mobil és elektronikus kütyük nélkül élni az erdőben. Bár a mű hangneme zavaróan kevert, és a tanulság is csúnyán didaktikus, egy rövid akár a régi filmfelvevő használata miatt is megragadhat a néző fejében.

Az átfogóbb trendek és divathullámok markáns nyomot hagynak a rövidfilmes szcénán is. Idén kifejezetten népszerűek az eltúlzott trancsírozós horrorok, a groteszkbe forduló, szándékoltan teátrális rémtörténetek, az összekacsintó humor. Az egészestés produkciókhoz hasonlóan a rövidek is önironikusan tisztelegnek a régi trash-mozik előtt, ám a műforma nagyobb szabadsága rendkívül érdekes szösszenetettek lepte meg a filmtípus rajongóit. A portugál Banana Motherfucker (Pedro Florénico) gyilkos banánjai (!) például valóságos apokalipszist hoznak a világra (trailer - csak 18 éven felülieknek!). A kinyomódó szemek, a leszakadó végtagok és a literszámra spriccelő vér végül olyan gigantikus, abszurd káosszá sűrűsödik, amely tulajdonképp a B-filmes paródiák kifigurázásaként kezd működni. A legnagyobb tapsot és legharsányabb nevetést mégis az észt Curiosity Kills (Sander Maran) zsebelte be. A Monty Python legendás vérnyulas afférját családi mészárlásként továbbgondoló, mutáns egérrel operáló mű morbid bája és vaskos humora egész egyszerűen telibe találta a közönséget.

Néha egy-egy ötlet, egy apró geg többet tud nyújtai, mint a jobban kibontott, hosszabb alkotások. Aritz Moreno Loop című munkája például irreális véletlenek láncolatát, azaz egy apró eseménysort fűz önmagába, sorsszerűvé és elkerülhetetlenné varázsolva a tragédiával végződő, buta balesetet. Hasonlóan intenzív volt az iráni Human Beings (Mashaallah Mohammadi) is, amely 190 másodpercben, minimalista animációval (fekete vonalak fehér háttéren) is képes volt egyetemes kérdésekről érdemben beszélni. A képzeletbeli skála másik oldalán a túlburjánzó fokozás, az ironikus túlzás található: a spanyol Red point, Tomatina origins (Darío José Ferrer) szürrealista, franciás bohózatban hadarja el egy szenvedélyes szerelmi háromszög történetét. A minimalizmus és a cizellált zsúfoltság helyett sokan inkább az arany középútban bíznak: a német I have a boat (Nathat Nill) szépen lekerített története száraz humorával és csendes emberségével az európai mozi legszerethetőbb hagyományait viszi tovább. Akár őrült, akár formabontó, akár konzervatív, a versenyprogram alkotói megoldásait látva úgy tűnik, a jövőben sem maradunk majd jó filmek nélkül!