Rajongói szemmel nézve Sam Raimi Pókember-trilógiája azért nem folytatódhatott, mert az első két film sikerén felbuzdulva a harmadik résszel olyan magasra tette a lécet, amit saját maga sem tudott megugrani. A szimbiózis okozta személyiségzavar, Harry Osborn bosszúszomja és a Homokember még csak-csak belesűríthető egyetlen filmbe, de Venom mindenképpen több figyelmet érdemelt volna. Ezzel együtt A csodálatos Pókember helyenként egészen meggyőzően érvel saját létjogosultsága mellett, s ha az újraindított sorozattal szemben még korainak tűnhet az elvárások megfogalmazása, két dolog biztos. Tobey Maguire megszabadult a skatulyától, a piros-kék kezeslábast megöröklő Andrew Garfield pedig meglepően jó választásnak bizonyult.
Mert bár A csodálatos Pókember – minden igyekezete ellenére – a Raimi-féle változatra bántóan rímelve meséli újra az eredettörténetet, ugyanakkor a radioaktív pókcsípés, az otthoni, iskolai és utcai szárnypróbálgatás, illetve Ben bácsi halálának jól ismert jeleneteit Garfield sokrétű alakítása teszi emlékezetessé. Természetesen Peter Parker alakjának kibontására, s így a képregény-adaptációkra ritkán jellemző színészi játékra Marc Webb markáns szemlélete ad lehetőséget, hiszen a rendező számos műfaj stílusjegyeit felhasználva a szuperhőssé válás keserédes folyamatával párhuzamosan mutatja meg, hogy milyen terhek nehezednek a tinédzser vállára. A kezdés már-már thrillerrel kecsegtet, a tudományos környezet a sci-fi felé kacsintgat, ugyanakkor Peter kínos, hebegő-habogó udvarlása a romantikus komédiákra játszik rá, a fürdőszobai törés-zúzás túlzásai pedig a burleszkfilmek legjobb jeleneteit idézik, mígnem a gyász, az önvád és a bosszú következtében a lélektani drámákra jellemző nyomasztó hangulat telepszik a filmre.
Webbet ráadásul ekkor még arányérzéke sem hagyja cserben, A csodálatos Pókember első harmada tehát ismétlés ide, lineáris történetszövés oda, átgondolt és lebilincselő. Éppen ezért annyira bosszantó, hogy amíg a rendező a munka nehezét ígéretesen végzi el, addig – mintha az atmoszférateremtés és Peter Parker megfejtése minden energiáját felemésztette volna – Pókember hálás figurájával nem boldogul. A csodálatos és közkedvelt Pókembert ugyanis már nem kell kitalálni, bizonyos Stan Lee ezt már megtette. A titok itt is az arányosságban rejlik: egy magára valamit is adó Pókembernek egyszerre kell oldottnak, de nem lazának, és határozottnak, de nem nagyképűnek lennie, s közben – mintegy a feszültség levezetéseként – illik szellemes kommentárokkal fárasztania aktuális ellenségét, történetesen a Gyíkot. A párbeszédeken – főleg Pókember szövegén – tehát lett volna még mit csiszolni, ami azért is nagy kár, mert a harcok ötletesek, a koreográfia Pókember képességeire épít, aki az összecsapások alatt is gyakorta használja a hálóvetőt (Webb ezzel és a hálófolyadék-patronnal az előző részek után kiköszörülte a csorbát), és nemcsak támadásra, de lendületszerzésre, akrobatikus mozdulatok kivitelezésre is, jóllehet az FPS-ekre (first person shooter) hajazó belső nézet ügyetlenségét nehéz megbocsájtani.
A számítógépes játékok felidézését leginkább a filmet át- meg átszövő multimedialitás indokolja. A Hírharsona ugyan még várat magára, az érintőképernyős telefonok feltűnő simogatása nyilván reklámcélokat szolgál, a telekommunikáció filmbéli szerepe azonban nem merül ki ennyiben, hiszen az interneten közzétett naprakész videók révén Pókember szinte a felbukkanásával egyidejűleg válik kultikussá, a fokozott érdeklődés következtében pedig a televíziós társaságok élő, egyenes adásban közvetítik sorsdöntő ütközetét. Kézenfekvő, hogy a Pókembert övező figyelem épp a fordítottja annak az ellenséges légkörnek, ami a Denevérembert körülveszi, csakhogy amíg Christopher Nolan óvatosan bánik a részvéttel, addig Marc Webb mintha megfeledkezett volna arról, hogy a hírnév visszatetsző is lehet.
A szenzációhajhász szemlélet ugyan – azt sugallva, hogy a rendező a tévéstáb kamerája mögé húzódott – valamelyest magyarázza a patetikus hősábrázolást, és felmenti a film utolsó harmadát a giccsesség vádja alól, de A csodálatos Pókembert csak az összhatása menti meg attól, hogy nevetség tárgyává váljon. Hiányzik tehát az irónia, és hiányoznak a Gyík felkutatásához hasonló pazar jelenetek, ahol egyszerre érvényesül Pókember humora, leleményessége és küzdeni akarása. Látványos, ahogyan pókhálót sző a csatornahálózat központjában, de feszült várakozás helyett a telefonjával játszik. A jelenet Pókember hidegvéréről árulkodik, amit akár egy hüllő is megirigyelhetne, miközben jelentőséggel éppen összetettsége miatt bír. Az okostelefon használhatatlansága ugyanis egyrészt a Google köpönyege alól kibújt nemzedék korlátaira, kiszolgáltatottságára figyelmeztet, másrészt Peter találékonyságát emeli ki: a csatornarendszerben saját hálózatot épít ki, hogy a pókháló rezgései alapján bukkanjon ellensége nyomára.
Ez lehetett volna a fordulópont, de a humort, jelképességet és feszültséget bölcsen adagoló szemlélet a továbbiakban már nem köszön vissza, így a film második fele minden eredeti mozzanatot és izgalmat nélkülözve, lassú mederben csordogálva telik el. Nem elég ugyanis, hogy a cselekmény innentől kezdve végképp kiszámítható, de a Pókembert hátráltató körülmények öncélú halmozása és az iróniától mentes, tolakodó emelkedettség visszájára sül el, ezzel pedig A Csodálatos Pókember leginkább önmaga paródiájára emlékeztet.
Lénárt Ádám
