Ha hihetünk a vásznon látottaknak, a szűk terekben összezárt emberi kisközösségek elkerülhetetlenül tartanak a teljes elállatiasodás, a szörnyű fizikai- és lelki összeomlás felé. A XX. század borzalmas diktatúrái, a globális világégések és az ép emberi ésszel felfoghatatlan holokauszt után a hírhedt stanfordi börtönkísérlet végül ellenőrzött laboratóriumi körülmények között is aláhúzta az “ember embernek farkasa” hobbes-i elvét. A külvilágtól elzárt, egymásra utalt embercsapat eszményi alapvetése a kiábrándult pszicho-thrillereknek, hiszen az izoláció, a lejtmenetbe kapcsoló csoportdinamika és az elkerülhetetlenül kialakuló hatalmi játszmák előbb-utóbb véres lehetőséget teremtenek a kulturális jelmezek, a civilizációs maszkok levételére. A The Divide tovább desztillálja az ismerős képletet, és a történet szintjén tankönyvszerűen sorolja el a humánum elvesztésének legfontosabb csomópontjait - miközben a realisztikus ábrázolásmóddal, a horror és a disztópia társműfajainak okos megidézésével zsigeri hatást képes kiváltani.
A csúnya buktával végződött hollywoodi kitérő után (Hitman) Xavier Gens visszatért az első filmje tematikájához, és új művével ismét az emberi természet sötétebb oldalait kutatja. Az erős rendezői bemutatkozását (Frontiere(s)) már címében is megidéző The Divide (szabad fordításban: Határvonal) esetében a nukleáris világvége csak egyszerű ürügy arra, hogy a New York-i toronyház karakteres lakóit egy közös óvóhelyre terelje, majd bemutassa a büszkén vallott emberi értékek lassú amortizációját. A francia direktor kezdetben még kacérkodik az inváziós- és ostrom-horrorok, illetve az apokaliptikus sci-fik világával, végül azonban megállapodik a kőkemény pszichológiai pokolnál, és a kis közösség folyamatosan erodálódó önszabályozásra koncentrál. Kezdetben a pince tulajdonosa próbálja vaskézzel uralma alatt tartani a színes társaságot, ám a klausztrofób légkör, a táplálék és a megszokott komfort folyamatos megvonása szép lassan egy vegetatív ösztönök rángatta, eszét vesztett csordává zülleszti az atomjaira hulló kompániát. A morális gátak gyorsuló ütemben omlanak, a józan ész helyett pedig a fizikai erőszak, a szabadjára engedett szexuális vágyak, a mindent átható paranoiás gyűlölet veszik át az uralmat.
Gems filmjének legfontosabb újítása, hogy kíméletlen intenzitással vázolja fel a már ismert folyamatokat, és nem riad vissza a tocsogósabb ábrázolásmódoktól sem. A rendező a pszichológiai dráma fordulatait a gore kelléktárával erősíti meg, és nem fordítja el szemérmesen a kamerát akkor sem, amikor a kínzások, a tomboló agresszió, a különböző testnedvek kerülnek terítékre. Gems nem tesz kényelmes engedményeket a közönség felé: a csapdába került hősökkel együtt a néző is kénytelen szembe nézni a szörnyű helyzet szükségszerű következményeivel. A francia rendező az erkölcsi leépülés mellett az emberi test elfonnyadását is pontosan érzékelteti, amivel nemcsak a fasiszta felhangokkal terhes uniformizálódásra utal, de így a kényelmesebb mozik átesztétizált szenvedés-képeit is markánsan elkerüli. A behegesztett ajtó átírhatatlan kényszerpályára löki a szereplőket, ahol még a jövőt szimbolizáló gyermekből sem lehet reménysugár, ahogyan a kínálkozó kiút sem egyértelműsíti a megváltás lehetőségét. A The Divide sűrű kilátástalansága és riasztó közelsége nézőpróbáló élmény, amely fényévnyi távolságra van a mainstream mozik bekeretezett világától. Aki kedélyes apokalipszis-disztópiára, vagy posztmodern csavarokkal továbbgondolt túlélő-horrorra számít, az nagyot fog csalódni. Gems az egyik legkeményebb csoportdrámát teszi le az asztalra: a kérlelhetetlen rendezés, az erős színészi alakítások és a masszív műfaji kacskaringók torokszorítóan hitelessé varázsolják a végeredményt.
