A digitális forradalom, a kamerával felszerelt kütyük és a videómegosztók térhódítása kétségtelenül átalakították a mozgókép-fogyasztási szokásainkat, de magára a filmkészítésre eddig inkább csak áttételes hatást gyakoroltak. Ma már tényleg bárki forgathat filmet, akár profi minőségben is, elsősorban mégis a hivatásosok zsákmányolják ki az új lehetőségeket, és a nagyobb profitráta érdekében egyre gyakrabban mímelik az amatőr mozit. Az élet egy napban alkotói is filmtörténeti újdonságot, egy eddig soha nem látott produkciót, a “Föld egyetlen napjának történetét” ígérik - a sok ezer beküldött videót azonban a jól bevált filmes logika mentén használják, és továbbra is az amerikai modorú mozi felsőbbrendűségét hirdetik.

Kevin MacDonald rendező kínosan erőlködik, hogy az emberiség szívmelengetően humánus portréját fesse meg. Nagy igyekezetében talán észre sem veszi, hogy a kiemelt felvételekkel végeredményben a nyugati értékrenden és világnézeten alapuló uniformizációt propagálja. A posztkoloniális teória hívei dörzsölhetik a tenyerüket: az amatőr alkotásokból összeálló dokumentumfilm alapvetően a nyugati ember napirendjét követi, és elsősorban az angolul beszélő szereplőket ruházza fel egyedi karakterjegyekkel - az afrikai, arab, indiai vagy távol-keleti felvételek leginkább egzotikus vágóképként, díszes látványelemként kerülnek a történetbe.

Az alkotókat természetesen a jó szándék vezette, és az eltérő kultúrák sokszínűségét, az emberek alapvető jóságát élteti, ezért a képek alá bőven pakolnak fanfárokat, szívfacsaró vonósokat, sőt, még egy mennyei kórust is alkalmaznak (amely kizárólag a keresztény esztétika szerint egyenlő az éteri szépséggel). Mindez egy hatásos és érzelmes YouTube vagy National Geographic reklámnak kiváló, de semmit nem mond a XXI. század emberiségéről. A Föld ennél azért egy izgalmasabb, ellentmondásosabb, és szerencsére jóval sokszínűbb hely.