A kényelmes plüssfotelben kólát szürcsölgető néző kifejezetten szereti, ha valaki a biztonságos távolból a természet kíméletlen törvényeire, rég elveszett ragadozó-létére emlékezteti. A vadon fogságát modern kütyük és technikai segítség nélkül túlélő hős nemcsak remekül mutat a képernyőn és a vásznon, de tulajdonképp az elpuhult emberiség nevében küzd meg a pusztító elemekkel - újra és újra bizonyítva, nem véletlenül a homo sapiens áll még mindig a tápláléklánc csúcsán. A tematikus csatornák, a számtalan reality-show és mozifilm drámai hajtóanyagát elsősorban mégsem az ember hősies diadala, hanem az egyre erősebb civilizációs bűntudat jelenti. A Bear Grylls-féle kemény legények extrém mutatványai azért telítődhetnek  feszültséggel, mert a természetnek hátat fordító nézőt lelkiismeret-furdalásával, illetve saját belső félelmeivel szembesítik, hiszen megmutatják, az emberiség komfortos biztonságérzete végeredményben nem több mint törékeny illúzió. A Fehér Pokol is szeretné maximálisan kiaknázni a természetben rejlő lehetőségeket, és a vad viszonyokat képeslapszerű háttérként, fenséges ellenfélként, illetve nagy ívű metaforaként is használja. Hőseit Alaszka kíméletlen tájaira száműzi, majd egy kegyetlen farkasfalka segítségével szembesíti őket a túlélés alapvető törvényeivel, hogy a multiplex jótékony homályában a néző elmerenghessen picit az ősi ösztönök, a nagy küzdelmek rideg szépségén. Kár, hogy mindez lehengerlő popcornmoziként, illetve katartikus férfidrámaként is bántóan lapos és közhelyes.

Joe Carnahan író/rendező nem elégedett meg egy klasszikus vadonos túlélő-mozival, hanem szerzői húrok megpendítésével is kísérletezik, és filmjét egyértelműen a Warrior - Az utolsó menet távoli testvérdarabjának szánja. Carnahan korábban írt már forgatókönyvet az említett mű rendezője, Gavin O'Connor számára, aki bevallottan nagy hatással volt rá a Fehér pokol elkészítése során is, így a film a már ismert küzdelem-dramaturgia mentén dicsőíti a kőkemény (hangsúlyozottan ír) férfiideált. Míg azonban O’Connor munkája csomómentesen keveri el a családi dráma és a bunyós akciómozi klasszikus paneleit, és ezért sikerrel hitelesíti az izzadságcseppektől csillogó pátoszt, addig Carnahan két szék közül egyértelműen a padlóra esik. Meséjét nézőcsalogató és producerbarát vadon-filmnek álcázza ugyan, de a látványos, feszült és kalandos történetet a férfi lélek egzisztencialista líraiságával is megpróbálja átitatni. A bántóan bárgyú, erőltetett megoldások, a röhejesen patetikus hangnem és a buta macsózás azonban nem engedik szimbolikus magasságokba emelkedni a történetet.

Carnahan erőszakkal akar párhuzamot vonni a farkasok, illetve a maroknyi túlélő között. Liam Neeson ugyan remekel a sziklaszilárd alfahím szerepében, mégsem tudja élettel megtölteni a sablonos figurát, aki tragédiákkal terhelt múltjával, kemény élettapasztalataival hasonlóan kegyetlen és eredményes irányítója csapatának, mint a legnagyobb ordas a másik oldalon. A rendező ugyan okosan elkerüli a farkasok nyílt ábrázolását, és nemcsak a szereplőkre leső rettenetet próbálja meg érzékeltetni, de sikeresen érzékelteti, hogy hőseinknek nem is az elemekkel, nem is a vadállatokkal, hanem saját félelmeikkel és démonaikkal kell megküzdeniük. A rendező szépen felépíti az áthallásokat, de innen sajnos már nem tud tovább lépni, és a kibontott metaforákkal rendkívül elcsépelt, nevetségesen rossz klisékre utal. A szeretteit elvesztő, apakomplexussal terhelt férfiak, illetve a lelke mélyén rettegő, nagypofájú bűnöző tragédiája akkor is kicsinyes marad, ha mindez Alaszka gyönyörű tájain bontakozik ki előttünk. Az izgalmakat így szép lassan megfojtja a hiteltelen pátosz - de amikor Neesonban is felbuzog a kelta harci vér, és élete nagy tragédiáját maga mögött hagyva, az alkoholista apa fabrikálta, giccses harci mantrát szavalva eggyé válik a farkas-természettel, nos, az tényleg meghaladja az átlagos tolerancia-küszöböt. Ahelyett, hogy a néző átérezné a küzdelem ősi szellemiségét, és megcsapná a természet szilaj csodája, inkább mosolyogni támad kedve. Hiába ugyanis a National Geographic modorában fényképezett természet kellemes esztétikája, és hiába a túlélő műsorok modorában levezényelt, fordulatos dramaturgia, ha a vadonban rekedt hős végül nem képes megszólítani a bennünk szunnyadó vadállatot.