A szuperhősök kezdetben még távoli bolygókról érkeztek hozzánk, majd excentrikus és megszállott milliomosok öltöttek magukra álruhát, hogy végül a tudományos baleseteknek és banális véletleneknek hála az átlagos halandók is átlagon felüli képességekre tehessenek szert. Az übermensch ideáját megtestesítő Supermentől a kapitalista társadalom krémjén át a lehető leghétköznapibb srácokig vezet tehát a műfaj útja: ahogyan a globalizáció is egyre nagyobb, egyre uniformizáltabb tömeghez juttatja el az egyediség és különlegesség ígéretét, úgy a szuperhősök is egyre inkább hozzánk, mezei átlagemberekhez hasonulnak. „Ma bármi megtörténhet, és Te magad is kiválasztott lehetsz”, szól a posztmodern kor népszerű üzenete - melynek egyenes következménye az is, hogy mostanság akár már a legbénább lúzer is maszkos világmegmentővé válhat. Az erő krónikája újabb logikus előrelépés a köpenyes félistenek antropomorfizációs folyamatában: a legújabb szuperhős-mozi nemcsak tipikus amerikai középiskolásokat ruház fel természetfeletti képességekkel, de már magát a fikciót is megpróbálja elrejteni, és hiteles dokumentumnak, valós híradásnak álcázza magát.
Az elsőfilmes Joshua Trank két oldalról is elkerüli a manapság reneszánszukat élő szuperhős-történetek toposzait. Egyrészt kézikamerás felvételeket imitál, és privát videókból, illetve biztonsági kamerák képeiből, egy láthatatlan kéz összevágta „tudósításként” tálalja művét, másrészt teljesen szokványos tinédzser-figurákkal dolgozik. A rendező ügyesen aknázza ki a YouTube-esztétika, a középiskolás tematika, illetve az isteni létmódoknál gyakorta felmerülő, mostanában különösen divatos erkölcsi dilemmákat – filmje így még a kellemetlen hibák ellenére is működőképes. Az erő krónikája remek arányérzékkel dolgozza össze a REC és a Cloverfield dokumentarista-realizmusra építő sokktechnikáját, a Sebezhetetlen és az X-Men-prequel (X-Men: Az elsők) megpendítette, a hősök egyéni felelősségét firtató kérdéseket, illetve a Carrie kiközösítéssel és bűntudattal terhelt csodabogár-drámaiságát. Az író-rendező nem véletlenül fordít relatíve sok energiát a jellemek megrajzolására: az amerikai középsuli ismert motívumait az alkoholista apával és rákos anyával operáló, szívfacsaró családi tragédiák kliséivel gyúrja össze, majd ezekből formáz klasszikus szuperhősös nemezis-történetet. A sötét oldal csábításáról, az erő megismeréséről van szó tehát most is, és a hősnek ezúttal is a gyűlölet és a szeretet között kell választania – a feszes 84 percnek, az ügyesen kibontott alapötletnek, az elsőrangú látványnak hála azonban még ezek az újrafelhasznált panelek is friss erővel képesek hatni.
Igaz, az alkotók túl sokat vacakolnak a hitelesség és a hihetőség kérdéskörével, illetve kínos elszántsággal próbálják bizonygatni az ál-amatőr felvételek valószerűségét, pedig nem valószínű, hogy sokakat kizökkentene egy önmaga realitását lebuktató beállítás vagy képi megoldás abban a filmben, ahol a főszereplők ide-oda repkednek. Bár a zavaró körülményeskedés miatt a történet is nehezen indul, és a konfliktus kibontása is sok időt vesz igénybe, a felesleges körökért azonban bőven kárpótolnak a pazarul kivitelezett trükkök, illetve az impozáns és hatásos akciójelenetek. Különösen a finálé gigantikus városrombolása marad emlékezetes, melynek intenzív hatását még a kínosan felesleges, vélhetően produceri nyomásra beillesztett epilógus sem tudja lerontani. Mindent összevetve sikerül az alkotóknak a nagy mutatvány: Az erő krónikája sikeresen keveri meg a szuperhős-filmek receptjét, miközben a felnőtté válás allegóriájaként, a tehetséggel és az extra képességekkel együtt járó morális felelősség Hollywood-konform példabeszédeként, illetve trendi akciócsemegeként is működőképes.
