Szegény Kevin Smith, lassan két évtizede szeretné maga mögött hagyni a Shop-stop nyomasztó örökségét, az első rendezés kultikus sikere azonban mind a mai napig ólomsúllyal nehezedik az amerikai rendező vállaira. Smith próbálkozott már markáns műfaji váltásokkal (Apja lánya, Két kopper), sőt, a nagy előd szimbolikus lezárásával is (Shop-stop II), mégsem találta még meg a kivezető utat Jay és Néma Bob zsákutcájából. A Red State egy újabb, az eddigieknél talán egy fokkal ambiciózusabb kitörési kísérlet, de az aktuálpolitikai áthallásokkal és a taszítóan izzadságszagú kultusz-teremtéssel megbolondított szekta-horror egy csúnyán összecsapott mozi benyomását kelti. Hiába a jó színészek, és hiába a tetszetős alapötlet, ha Smith végig görcsös erőlködéssel kíván valami igazán nagyot és divatosat alkotni. Az ilyen trükkös dobások ugyanis csak laza csuklóval sikerülhetnek. 

Bár a kultuszfilm pontos definíciójáról erősen megoszlanak a vélemények, abban szinte mindenki egyetért, hogy ezt a különös minőséget nem igazán lehet erőszakkal az adott műalkotásba szuszakolni. Hollywood többször próbálkozott már ilyesmivel, de az ügyes marketing-gépezet által felfűtött hype, a maximálisra srófolt kultusz-potenciál nem ér semmit, ha a közönség nem találja meg a műben azt a megfoghatatlan valamit, ami miatt aztán a film vallásos rajongás tárgyává válhat. Smith is szinte vért izzad, hogy a Red State megkaphassa a kitüntető „kult” címkét: leszerződteti a Tarantino jelét letörölhetetlenül magán viselő Michael Parkst, leigazolja a Coen fivérek auráját hordozó John Goodmant, és még a Breaking Bad néhány fontosabb szereplőjét is beleszövi a történetébe. Alaptónusnak a horrort választja, de hozzákever némi keresztény-fundamentalizmust, egy kis ostrom- és szökés-dramaturgiát, és ezzel a zavaros koktéllal még az amerikai terrorellenes harc ijesztő ellentmondásait is a közönség elé kívánja tárni. A nagyratörő erőfeszítések ellenben éppen azt a laza, intelligens iróniát ölik ki a filmből, amely célként vélhetően Smith előtt lebegett. 

Nem csoda, ha a kapkodó rendezés rendkívül zavaros történetvezetéssel párosul. A szex segítségével lépre csalt, majd a beteges szekta következő áldozataiként eszmélő gimnazisták döbbenete még rendben van – ráadásul itt látható a nagyszerű Michael Parks közel negyedórás magánszáma is, amely kétségtelenül vicces és emlékezetes. A stand-upos monológba hajló prédikáció azonban erősen megakasztja a film kezdeti ívét, és egy kicsit olyan hatást kelt, mint egy brutálisan elszállt gitárszóló rögtön a koncert elején. Innen Smith is elkezd össze-vissza kapkodni, és a kitörni igyekvő srácok, illetve a betörni szándékozó speciális egység jeleneteit már nem dolgozza ki megfelelően. A kellemesen tempós akciók, az imponálóan brutális meglepetések is a levegőben lógnak, ami azt a gyanút keltheti a nézőben, hogy talán egy félkész állapotú forgatókönyv került valahogyan a vászonra. 

Smith az alapszituáció következetes kibontását, és a jellemek felépítését is a lehengerlőnek vélt, ám túlságosan elszámított látványosságok oltárán áldozza fel. Folyamatosan hoz be különböző szereplőket, újabb szálakat a történetbe, majd később zavaró módon megfeledkezik róluk, ami önmagában nem is lenne feltétlenül nagy baj, ha egy könnyed, önironikus mókázás lenne a végcél. Rendezőnk azonban mindenképp szólni kíván a közönségéhez, és a nagy bölcsesség kinyilatkoztatása egy végtelenül erőltetett, nyögvenyelős befejezést eredményez, ami végül nézhető középszerből a „kínosan rossz” kategóriájába száműzi filmjét. A fésületlenség, a széttartó dramaturgia és a központozás nélküli történet megbocsátható, ha cserébe jó színészeket láthatunk bohóckodni, vagy kapunk esetleg néhány vagány akciószekvenciát - a modorosság, a színlelt lazaság és a bántó okoskodás viszont már egészen más tészta.