The Hudsucker Proxy - amerikai, 1994. Rendezte: Joel Coen. Írta: Ethan Coen, Joel Coen, Sam Raimi. Kép: Roger Deakins. Zene: Carter Burwell. Szereplők: Tim Robbins, Jennifer Jason Leigh, Paul Newman, John Mahoney, Bruce Campbell. 103 perc
Vetítik: Comedy Central - 19:55
A Coen-testvérek éjszakai humorú, intellektuális mozi-horrorja, a Barton Fink, az 1991-es Cannes-i fesztiválon az Arany Pálmán kívül a legmutatósabb díjakból annyit nyert, amennyit a Roman Polanski elnökölte zsűrinek nem volt kínos kiadnia, sőt talán annál még valamivel többet. A Joel- és Ethan Coen páros azóta is a fősodoron kívüli amerikai film fősodrában hajózik, a nagy kasszasikerek kikötőit elegánsan elkerülve, de mindig a partokról integető, rajongó sajtó és a fineszes ízlésű értelmiségi közönség figyelmétől kísérve.
A nagy ugrás, amely egy régebbi (még az Arizonai ördögfióka előtti), szerényebb tervrajzú forgatókönyvük gazdag kiállítású megvalósítása, filmidézetek eklektikus felhőkarcolója, a geometrikus társadalomrajz, a mértani furor bravúros, ámde gondolatilag kissé elhasznált, hatásában nagyzoló építménye. A kritikusok hol az örömteli felismerés cinkosságával, hol az előnyösnek nem mondható hasonlítgatás pedantériájával emlegetik (joggal) Fritz Lang, Frank Capra, Preston Sturges, Polanski nevét, s a vonatkoztatások, összehasonlítások intellektuálisan kacér játékában az impozáns felhőkarcoló optikailag veszélyesen kileng.
Valódi, expresszionista díszlet sugallatú felhőkarcolóról van szó, az újvilági kapitalizmus jelképes tornyáról, a Hudsucker nevű vállalat birodalom beton-üveg-acél palotájáról, ahol a földszint és a negyvennegyedik emelet között az érvényesülés szakadatlanul föl-le járó páternoszterén közlekednek a karrier-szekta megszállottjai. Fölfelé általában lassabb a járat, csak közgazdasági tanulmányait frissen elvégzett, jámbor főhősünk számára kivételesen gyors, aki a kézbesítő rabszolgák nyüzsgő hangyaboly alvilágából a véletlennek köszönhetően egyenesen az elnöki csúcsra repül (tudniillik a külső részvényesek megtévesztésére ismeretlen, idióta vezért keresnek). Lefelé, az elnöki tanácsterem üvegablakát öngyilkos rohammal áttörve, mindenképpen sebesebb az út az aszfaltra. Hudsuckeréknél potyognak az elnökök.
 |
Hogyan legyünk senkikből valakik, az amerikai társadalom ideológiai működésének ezen alapmotivációja gátlástalan humorral modellezve bemutattatik, kifiguráztatik. (Lásd Molnár Ferenc: Egy, kettő, három.) A gondolati konstrukció akár a régi szocreál üzemcsarnokok egyikében is készülhetett volna, a végtermék azonban a vizuális jómód, a nagyvonalú, tehetős kidolgozás téveszthetetlen jegyeit viseli magán. A felhőkarcolót ékesítő gigantikus óra, amely fölött hatalmas betűkkel hipnotizál a felirat: The future is now. A jövő most van – mintha késne egy kissé. A történet kerete 1958 szilveszterén játszódik, de a film a 30-as, 40-es évek naivan romantikus elképzeléseit visszhangozza. Az ide-oda felelgetős idézet-párbaj Capra Az élet csodaszép című filmjével, a Coen-fivéreknél túlspilázott komédiai helyzetektől sziporkázó hűvös spekuláció.
Az alkotói cselszövés végső deus ex machinájaként megjelenik az égből Capra öregember-angyala, itt a boldogult Hudsucker elnök. (Wenders sem maradt érzéketlen a filmtörténet angyali üdvözletére, megtermékenyült és megtermékenyített.) Az örök Időt jelképező óramonstrum szerkezetét olajozó néger munkás – miközben hősünk lefelé zuhan a negyvennegyedik emelet ablakából – ócska söprűnyelet dug a fogaskerekek közé. Megáll az idő. Megáll ifjú barátunk a levegőben. Bukás helyett ismét a felemelkedés csodás ígérete. Szétloccsanás helyett: A jövő most lesz. Persze. Persze. Értjük az iróniát.
Asbóth Emil
