The Hudsucker Proxy - amerikai, 1994. Rendezte: Joel Coen. Írta: Ethan Coen, Joel Coen,  Sam Raimi. Kép: Roger Deakins. Zene: Carter Burwell. Szereplők: Tim Robbins, Jennifer Jason Leigh, Paul Newman, John Mahoney, Bruce Campbell. 103 perc
Vetítik: Comedy Central - 19:55

A Coen-testvérek éjszakai humorú, intellektuális mozi-horrorja, a Barton Fink, az 1991-es Cannes-i fesztiválon az Arany Pálmán kívül a legmutatósabb díjakból annyit nyert, amennyit a Roman Polanski elnökölte zsűrinek nem volt kínos kiadnia, sőt talán annál még valamivel többet. A Joel- és Ethan Coen páros azóta is a fősodoron kívüli amerikai film fősodrában hajózik, a nagy kasszasikerek kikötőit elegánsan elkerülve, de mindig a partokról integető, rajongó sajtó és a fineszes ízlésű értelmiségi közönség figyelmétől kísérve.

A nagy ugrás, amely egy régebbi (még az Arizonai ördögfióka előtti), szerényebb tervrajzú forgatókönyvük gazdag kiállítású megvalósítása, filmidézetek eklektikus felhőkarcolója, a geometrikus társadalomrajz, a mértani furor bravúros, ámde gondolatilag kissé elhasznált, hatásában nagyzoló építménye. A kritikusok hol az örömteli felismerés cinkosságával, hol az előnyösnek nem mondható hasonlítgatás pedantériájával emlegetik (joggal) Fritz Lang, Frank Capra, Preston Sturges, Polanski nevét, s a vonatkoztatások, összehasonlítások intellektuálisan kacér játékában az impozáns felhőkarcoló optikailag veszélyesen kileng.
Valódi, expresszionista díszlet sugallatú felhőkarcolóról van szó, az újvilági kapitalizmus jelképes tornyáról, a Hudsucker nevű vállalat birodalom beton-üveg-acél palotájáról, ahol a földszint és a negyvennegyedik emelet között az érvényesülés szakadatlanul föl-le járó páternoszterén közlekednek a karrier-szekta megszállottjai. Fölfelé általában lassabb a járat, csak közgazdasági tanulmányait frissen elvégzett, jámbor főhősünk számára kivételesen gyors, aki a kézbesítő rabszolgák nyüzsgő hangyaboly alvilágából a véletlennek köszönhetően egyenesen az elnöki csúcsra repül (tudniillik a külső részvényesek megtévesztésére ismeretlen, idióta vezért keresnek). Lefelé, az elnöki tanácsterem üvegablakát öngyilkos rohammal áttörve, mindenképpen sebesebb az út az aszfaltra. Hudsuckeréknél potyognak az elnökök.

Hogyan legyünk senkikből valakik, az amerikai társadalom ideológiai működésének ezen alapmotivációja gátlástalan humorral modellezve bemutattatik, kifiguráztatik. (Lásd Molnár Ferenc: Egy, kettő, három.) A gondolati konstrukció akár a régi szocreál üzemcsarnokok egyikében is készülhetett volna, a végtermék azonban a vizuális jómód, a nagyvonalú, tehetős kidolgozás téveszthetetlen jegyeit viseli magán. A felhőkarcolót ékesítő gigantikus óra, amely fölött hatalmas betűkkel hipnotizál a felirat: The future is now. A jövő most van – mintha késne egy kissé. A történet kerete 1958 szilveszterén játszódik, de a film a 30-as, 40-es évek naivan romantikus elképzeléseit visszhangozza. Az ide-oda felelgetős idézet-párbaj Capra Az élet csodaszép című filmjével, a Coen-fivéreknél túlspilázott komédiai helyzetektől sziporkázó hűvös spekuláció.

Az alkotói cselszövés végső deus ex machinájaként megjelenik az égből Capra öregember-angyala, itt a boldogult Hudsucker elnök. (Wenders sem maradt érzéketlen a filmtörténet angyali üdvözletére, megtermékenyült és megtermékenyített.) Az örök Időt jelképező óramonstrum szerkezetét olajozó néger munkás – miközben hősünk lefelé zuhan a negyvennegyedik emelet ablakából – ócska söprűnyelet dug a fogaskerekek közé. Megáll az idő. Megáll ifjú barátunk a levegőben. Bukás helyett ismét a felemelkedés csodás ígérete. Szétloccsanás helyett: A jövő most lesz. Persze. Persze. Értjük az iróniát.

Asbóth Emil