Bár kis országban élünk, még hazánkban is léteznek fővárosiak és a vidékiek között feszülő, egymást kölcsönösen megbélyegző sztereotípiák. Nem meglepő tehát, hogy a kontinensnyi kiterjedésű Egyesült Államokban egyenesen popkulturális slágertéma a tanyasi létformák és az urbanizált életvitel között tátongó szakadék, a kiaknázható mozgóképes potenciál pedig valóban óriási. A koszos redneck és az elpuhult betonlakó ellentétpárja a különböző zsánereken belül önálló alműfajokat hívott életre. A vígjátékok, a romantikus komédiák és a melodrámák is gyakorta építenek a megszokottól eltérő életvitelbe kényszerülő hős viszontagságaira – de a civilizálatlan vidéki bunkók és a területükre tévedő, nagypofájú városiak örök bizalmatlanságát a leglátványosabban egyértelműen a slasher aknázza ki. Míg mi magyarok maximum a „késes szabolcsiak” és a „balhés borsodiak” címkéivel dobálózhatunk, addig a nagy víz másik oldalán már egyenesen degenerált, emberevő családok (A texasi láncfűrészes mészárlás és folytatásai), perverz erőszaktevők (Gyilkos túra) és félnomád, zárt törzsek (Winter's Bone - A hallgatás törvénye) élnek a csillogó plázák, a gyorséttermek és a tömött autópályák vidékén túl.
Hollywoodban a gyilkos tanyasi bunkó figurája sikerre van kárhoztatva. A nyugat meghódításával, a nagy amerikai honfoglalás lezárultával ugyanis már csak ezek az elhagyatott, isten háta mögötti vidékek őrizhettek meg valamit abból a barbár vadságból, amellyel annak idején oly bátran szembenéztek a hős telepesek. A vadon és a törvény határvonala amai Amerikábanmár csak itt létezik. A láncfűrészes redneck a skalpoló indiánok egyenes ági leszármazottja: a karakter a civilizáció (és a vele érkezett, fehér-protestáns eszmeiséggel) való szimbolikus összecsapásban nyeri el a végső értelmét. A biztonságos, szelíd városból előmerészkedő hősök útja tehát a puhányságtól az újra megtalált pionír-attitűdig terjed: a kezdeti botlások után a későbbi túlélők újra felfedezik önmagukban az alapvető amerikai értékrend legfontosabb alkotóelemeit. Saját kezükbe veszik a sorsukat, majd a józanész, a rend és a normalitás nevében végül felszámolják a tudatlanság és a barbárság utolsó apró szigeteit. A magasabb rendűnek bélyegzett kultúra lesújt a vad ösztönlények utolsó példányaira.
A pszichopata vidéki gyilkosok rémtörténetei az elkényelmesedő városlakók egyre növekvő természet-fóbiáira is tökéletesen rímelnek. A falakon túli rejtélyes és sötét erdőt régen gonosz manók, boszorkányok és varázslók lakták - ma legfeljebb természetfeletti szellemek, mutáns állatok és arcnyúzó white-trash őrültek népesítik be az ismeretlent. A fakunyhó-horrorok antagonistája tulajdonképp a tudomány és a haladás komfortjába bódult modern ember szorongásaiból születik. Hiába tanít minket estéről-estére Bear Grylls, még ő sem tudja elfeledtetni velünk azt a zsigeri belátást, hogy egyre jobban eltávolodtunk az anyatermészettől. Hangosan tagadjuk, de mélyen belül jól tudjuk, ha egyszer úgy isten igazából eltévednénk, mi bizony még a saját vidékünkön is halálra lennénk ítélve. A fák közül előbukkanó mészárosok ijesztő kegyetlensége nagyrészt abból fakad, hogy kíméletlenül kihasználják az áldozatok technika-függőségét (soha nincs térerő, nem indul a kocsi), és a zöldben röhejessé váló városi életformát (magassarkút viselő csinibaba, és önmagával véletlenül végző balfék mindig van).
A humoros magyar forgalmazó által Trancsírákra (!) silányított Tucker and Dale vs Evil tankönyvszerűen zongorázza végig a fentebb említett kliséket, de az alkotók mindehhez egy félreértéseken alapuló komédiát vették alapul. Eli Craig első rendezése a Haláli hullák hajnala nyomvonalát követve megpróbálja lerántani a leplet a megidézett horror-toposzok mögötti buta ellentmondásokról. A mű végig ugyanarra az ügyesen kitalált poénra építkezik: az elhagyott erdőbe érkező főiskolás diákok, és a két melegszívű, de brutális külsejű tanyasi fickó kölcsönösen félreérti egymást, ami igen vicces, de kimondottan véres eseményekhez vezet. A berögzült filmes élmények, az abszurd véletlenek és a kisebb szerencsétlenségek folytán ugyanis a városi fiatalok elmebeteg kannibál-sorozatgyilkosnak nézik a két jámbor tanyasit. Ők azonban, látva a csapat fura viselkedését, arra az egyértelmű következtetésre jutnak, hogy minden bizonnyal egy fura öngyilkos-szekta ütött tábort a nyugodt környéken. A gyakran kedélyes trancsírozásokba torkolló történések szinte mindig ugyanaz a logika mozgatja. A rosszul rögzült prekoncepciók miatt nem értik meg egymást a szereplők, ami végül mindenkinél jelentős vérveszteséget okoz.
Hiába azonban a könnyen kiismerhető humorforrás, a film nagyrészt mégis működik. A híres műfaji elődök megidézése és a kötelező kellékek idézőjeles felsorolása kellő lendületet ad a látottaknak, az ügyesen megtalált két főhős pedig valóban szerethető és mulatságos figura. A horror és a vígjáték kombinációja ráadásul rendkívül hálás anyag, hiszen a borzalomra fűzött nevetés remekül oldja a szorongásokat és a frusztrációkat. Nagy kár, hogy a rendező nem bízott maradéktalanul a műfaji hibrid jótékony hatásaiban, és mindenképpen a szánkba kívánja rágni a nyilvánvaló tanulságokat. E hibája miatt a mű elveszti a fésületlen, független filmes báját, és a hangvétel gyakran az álomgyár olcsó ál-bölcselkedései felé kacsingat. Bár emiatt végül nem érhet fel a Haláli hullák hajnala sziporkázó szellemességéhez, és elmarad a Tarantino-Rodriguez-féle idézőjeles kliséparédéktól, vagy a Zombieland kultikus akcióorgiájától is, a Trancsírák mégis kifejezetten kellemes darab. A vidékieket és a városiakat ugyan ezúttal sem sikerül összebékíteni, de legalább egyszer-kétszer mindkét fél nevethet egy jót a másikon, majd végül önmagán. A buta félelmekből táplálkozó sztereotípiák ellen ez a legjobb orvosság.