A kortárs hollywoodi animációra nagy hatással bíró Shrek receptje olyannyira ütősre sikeredetett, hogy a lehulló morzsákból nemcsak az egyre gyengébb és kínosabb folytatásokra futotta, de végül a sikerültebb mellékszereplők is önálló filmet kaphattak. Így történt, hogy a zöld ogre állandó forgatókönyvírója, Chris Miller elkészítette a Zorro, A jó, a rossz és a csúf és a Garfield szentháromságába pozícionált Csizmás Kandúr-adaptációját – amelyből nemcsak a friss eredetiség és a szikrázó humor hiányzik, de még az első rész renoméját megalapozó posztmodern kereszthivatkozások is szürke unalomba fulladnak. A harmadik dimenzióra tervezett kiscicákkal azonban még így is lehetetlen mellényúlni: a szégyentelenül profi szórakoztatás és a lehengerlő látvány üzembiztosan hozza majd az ilyenkor elvárható, vaskosabb bevételi eredményeket. A célközönség tehát mindenképpen elégedett lehet a létrehozott produktummal.
A kérdés már csak az, a nagy stúdiók miért nem figyeltek fel jóval hamarabb a világhálón burjánzó cukiság-videók óriási potenciáljára. Ha ugyanis közelebbről megvizsgáljuk, a Csizmás, a kandúr egyedül a külcsín tekintetében múlja felül az amatőr kiskedvenc-felvételek koncepcióját: míg ott a vicces kedvű gazdi napszemüveget ad a kutyusra és frakkba öltözteti a hörcsögöt, addig itt spanyol akcentust és bőrcsizmát kap a bolyhos kandúr, az instant népszerűség pedig rögtön garantált. A közösségi oldalak és a továbbküldős e-mailek apró sztárjai tehát ugyanarra a rugóra járnak, mint a vásznon domborító pixelcicus: a kis aranyosokat mindig az alapkarakterüktől eltérő kontextusba kell kényszeríteni, hiszen ezzel maximálisan kiaknázhatóvá válnak a szívolvasztó bűbáj és a szikár keménység között indukálódó feszültségek.
Esetünkben mindez úgy történik, hogy az apró kandúrt a legbutább spanyol sztereotípiákkal szórjuk meg (a szenvedélyes latin-lover és a bajszos-kardozós señor személyiségjegyei Antonio Banderas hangjával kisérve), majd a figurát az akcentusos szerelmi vallomásokkal, a kincsrablós fordulatokkal és a falumegmentős western-toposzokkal olyan helyzetekbe pakoljuk, ami egész egyszerűen megbolondítja a cukorfalatkákra fogékony közönséget. Fantasztikus kalandok, pergő akciók és izzó szenvedélyek várnak ránk – a lényeg, hogy mindezek jól passzoljanak azokhoz a bizsergető ellentmondásokhoz és hasonlóságokhoz, ami egy édes macska és egy érdes macsó között húzódik.
A tündibündi figurán túl azonban nem sok maradt az alkotók kezében: hiába a forgatókönyvhöz rendelt öt bértollnok, ebből a vékonyka alaphelyzetből még ők sem tudtak épkézláb történetet kanyarítani, nem is beszélve arról, hogy így az igazán ütős poénokkal és okosabb kikacsintásokkal is adósok maradnak. Felvonul ugyan egy morbidra hangolt Jancsi és Juliska, plusz az angolszász nyelvterületen jól ismert mondókahős, Humpty Dumpty (Tojás Tóbiás) is bevetésre kerül – a paszulynövesztős, aranytojásos bonyodalmak azonban annyira átlagosak, hogy öt perccel a végefőcím lepergése után már nem is nagyon emlékezhet rájuk az ember. Ez azonban nem igazán tűnhet majd fel a filmre jegyet váltó közönségnek, hiszen a rendező az akciókat rutinosan a maximális sebességre hangolta. Olyan ez, mint amikor egy kétes tehetségű, de rendkívül jóképű címlapsztár köré építik a mozi: a csillogó látvány és a bájosra polírozott szereplőgárda jótékonyan fedi el a belbecs gyengeségeit. Egy bolyhos, magát spanyol lovagnak doromboló kandúrral egész egyszerűen tényleg képtelenség elbukni.
