CSIZMÁS, A KANDÚR – A Shrek-franchise egyik legnépszerűbb epizodistája ezúttal főszerepet kapott.

A Filmvilág kritikusa szerint: A középszerből sem a látvány (lásd Kung Fu Panda 2.), sem a forgatókönyv (bármelyik Pixar) nem emeli ki – marad a humor, ami még mindig egyedi, de korántsem üt úgy, mint a Shrek-univerzum születésekor. Macskabolond Desperado fanoknak kötelező, pláne ha az animációs médium is szívügyük, de hányan vagyunk ezzel így? (Lovas Anna kritikája a decemberi Filmvilágban olvasható.)

ÁLCÁK CSAPDÁJA – Egy régi műfajt próbál újraéleszteni a forgatókönyvírás után (Wanted, Börtönvonat Yumába, A szupercsapat) a rendezést is kipróbáló Michael Brandt. Kémfilmjében egy fiatal FBI-ügynök (Topher Grace) és egy CIA veterán (Richard Gere) nyomoz közösen egy amerikai szenátor gyilkosa után, aki sejtésük szerint egy önmagát reaktiváló szovjet ex-kém lehet. [előzetes]

ÖLÉSRE ÍTÉLVE – A lengyel Jerzy Skolimowski amúgy is nagy kihagyásokkal zajló forgatókönyvírói (Kés a vízben) és rendezői (Sorompó) karrierjét mostanában inkább vendégszereplésekre cserélte (Mielőtt leszáll az éj, Gyilkos ígéretek). A 2008-as rendezői visszatérése, a Négy éjszaka Annával még nem sok figyelmet kapott, de az Ölésre ítélve című filmjével elnyerte tavaly Velencei Filmfesztivál legjobb rendezőjének járó díját, a főszereplőt, a stáblista szerint Mohammed néven futó terroristát játszó Vincent Gallo pedig a legjobb színésznek járót kapta. Bár a Skolimowski és Gallo viszonya nem volt felhőtlen a forgatáson, a rendező állítása szerint a legjobb formáját hozta ki a háklis színészből. Kontinenseken átívelő, absztrakt hajszafilm, állítólag szándékolatlan politikai felhangokkal. (KD) [előzetes]

A Filmvilág kritikusa szerint: Az Ölésre ítélve műfaji filmnek túl absztrakt, szerzői alkotásként ellenben felszínes és közhelyes. A címe lehetett volna akár – Joseph Losey hasonló témájú thrillere után szabadon – Figura a tájban is, mozgóképes látványosságként ugyanis hibátlan. (Baski Sándor kritikája a decemberi Filmvilágban olvasható.) 

Az Essential killing-ben Gallónak egy mondat se jut (igaz a többieknek se nagyon), és ez így teljesen helyénvaló is: abban a határhelyzetben, amibe a film főhőse jutott, a szavak már nem segíthetnek. Gallo egy fogságba esett talibánt alakít, akit előbb megkínoznak, majd egy titkos európai fogolytáborba visznek. A rabszállító dzsip árokba fordul, Mohammed elszökik, mezítláb, rabruhában vág neki a behavazott ukrán-lengyel Kárpátok vadonának. Innentől már csak az elemeknek és az elemi ösztönöknek osztanak lapot a filmben, Mohammed hegyen-völgyön át menekül, nyomában üldözői, hol medvecsapdába lép, hol a fa dől rá, és közben öl, hogy túlélhessen. Hála a minimalista szcenírozásnak természetesen neki szurkolunk, ebben a NatGeósan látványos tájképek ellenére is elvont játéktérben nincs helye erkölcsi megfontolásnak, minket is elragadnak az elemi ösztöneink, akit üldöznek, azé a szimpátiánk. Csakhogy a szerényen adagolt valóságtöredékekből mégiscsak tudjuk, hogy az üldözők amerikaiak, az üldözött pedig muzulmán. Skolimowski elvont képlete a gonosz jenkikről és a jó talibánról (akit a rövid flashbackekben természetesen karon ülő gyereke és ifjú felesége oldalán látunk), elszomorítóan szimpla (a fordított felállás is az lenne). Gallo színészi bravúrja a végefőcímig feledtetni tudja ugyan e világrengető konfliktus mesebelien leegyszerűsített elemzését, de sokkal tovább aligha. (Részlet Schubert Gusztáv velencei filmfesztivál-beszámolójából.)

RUMNAPLÓ – A Hunter S. Thompson regényéből készült filmadaptáció főszereplője - meglepő módon - egy alkoholista újságíró (meglepő módon: Johnny Depp), aki úgy dönt, hogy áttelepül New Yorkból Puerto Ricóba, ahol egy helyi lapnak kezd dolgozni. Hamarosan összeismerkedik álmai nőjével (Amber Heard), aki azonban egy korrupt üzletember (Aaron Eckhardt) barátnője. A filmet Bruce Robinson, a kultikus Withnail and I (Mi ketten) alkotója rendezte. [előzetes]

A Filmvilág kritikusa szerint: A Rumnapló újabb bizonyítéka a Thompson-tételnek, ezúttal a másik oldalról szemlélve: a gonzo a mozgóképben csupán látványos külsőségeiben
életképes, ezek híján a szerzői személyiség nem több érdektelen nyersanyagnál, amiből a rendszer újabb tucatfilmet esztergálhat a szalagsoron. (Varró Attila kritikája a decemberi Filmvilágban olvasható.)

BARNEY ÉS A NŐK – Barney az idős tévéproducer visszatekinti életére, és felidézi azokat a nőket, akikkel összehozta a sors. Mordecai Richler regényéből a tévéfilmes Richard J. Lewis (Helyszínelők) készített adaptációt Paul Giamatti főszereplésével, aki ezért az alakításáért a legjobb színész Golden Globe-díját kapta meg. [előzetes]

A Filmvilág kritikusa szerint: A Barney és a nők igényes és szerethető dramedy, amelynek alakításain, képein és dramaturgiáján egyaránt érződik az alkotói rutin, Richler regénye tehát színvonalas kedvcsinálót kapott. (Roboz Gábor kritikája a decemberi Filmvilágban olvasható.)