A négyéves Amanda McCready – aki egy lerohadt bérházban éli boldognak nem nevezhető gyermekkorát drogos és tévéfüggő édesanyjával – a saját otthonából tűnik el, a Sötétség, fogd meg a kezem zárlata óta amolyan helyi hírességgé vált nyomozópáros pedig a nagynéni nyomására vállalja el az ügyet. Kutakodásuk szokás szerint környékbeli kocsmatöltelékeken, keményvonalas gangstákon, a mindennapi mocsokba belerokkant rendőrökön és torz-testű lelkű pszichopatákon keresztül vezet a zárlat morális patthelyzetéig, ahol már nem a rejtély megoldása a kérdés, hanem az arra adott reakció. Ugyan az életmű részben az erőteljes fabuláknak köszönhetően emelkedhetett a kortárs krimi élvonalába, a stílus és a közegábrázolás cizelláltsága okán Lehane sorozatát legalább ennyire élteti az a kihívás, hogy vajon mennyiben lehet egy adott világot leírás helyett jellemző történetein keresztül elmesélni. Ez az a pont, ahol Ben Affleck míves, és a szükséges egyszerűsítéseken túl nagyrészt hű adaptációja megbicsaklik: a Hideg nyomon filmverziója éppen Lehane Charlestown-vízióját írja át egy jóval fogyaszthatóbb és sematikusabb – de legalább nem barátságosabb – környékké.

Lehane egyik legnagyobb erénye, hogy az általa ábrázolt világ – annak minden groteszk, a valósághűség határán tébláboló figurájával együtt – mindvégig természetesként és adottként jelenik meg. Az állandó elbeszélő Patrick Kenzie és partnere itt nőttek fel, nem látogatók egy idegen világban – mint mondjuk Ross Macdonald Lew Archere a felső-tízezer otthonaiban –, hanem szerves részei annak, éppúgy, mint bármely másik szereplő. Így míg Lehane-nél az elbeszélő egy Charlestownon belül létező, annak minden aspektusát természetesként kezelő hangként működik, addig Affleck filmje – az elszórt belső monológok ellenére is – egy külső nézőpontnak rendelődik alá, amely az első extrémebb eseménynél szemérmeskedésbe kezd (lásd a rajtaütés-jelenet stiláris váltását, ami a regényverzióban nem részesült ilyesfajta kiemelésben). Ebből a szemléletmódváltásból fakad, hogy míg Lehane munkáját a pergő és elliptikusságuk ellenére is információgazdag párbeszédek viszik előre, addig Affleck sokkal inkább monológokkal dolgozik: figurái a megannyi árulkodó anekdota mellett saját lelkiállapotukat is rendre burjánzó hegyibeszédekben adják közre, eközben meg is magyarázva mindazt, ami a regényben a charlestowni lét említésre sem méltó velejárója. De ennél is árulkodóbb, hogy a Hideg nyomon filmverziója miképp próbálta már meglévő tömegfilmes kódoknak alárendelni Lehane szabálytalan figuráit: míg Bubba Rogowski – részben egy őt érintő cselekményszál elhagyása miatt is – a környék legrettegettebb szociopatájából a főhős szimplán bűnöző haverjává lényegül át, addig a Cheese névre keresztelt gengsztervezér a könyv drabális, skandináv származású wannabe-feketéjéből alakult át a vásznon ezerszer látott, valóban fekete helyi kiskirállyá.

A legfontosabb különbség az eredeti és adaptáció között mégsem Lehane Bostonjának kikozmetikázásában, hanem a főhősök közti viszony teljes háttérbe szorításán keresztül jelenik meg. Patrick és Angie kapcsolata egyfajta indikátor is a szériában: míg például Mickey Spillane-nél az jelzi, milyen hatással van a főhősre az ügy, hogy mennyire van összeverve a feje, Block pedig Scudder változó erősségű alkoholizmusán keresztül mutatja be New York legaljának pszichológiai hatásait, Lehane-nél ezt a funkciót a páros egymás iránti érzelmeinek hullámzása tölti be. Azáltal, hogy Affleck filmje lényegében mellékszereplővé degradálta Angie-t, éppen a Kenzie-Gennaro széria egyik legizgalmasabb rétegétől fosztotta meg a Hideg nyomont – miközben a kötet eseményeinek a sorozatban betöltött szerepét mi sem hangsúlyozza jobban, hogy az egy évtized kihagyással, 2010-ben megjelent hatodik rész (Moonlight Mile) éppen Amanda McCready ügyének folytatásával vette fel az 1999-es Prayers for Rainnel elengedett fonalat.