A Daazo.com rövidfilmes portál jóvoltából a neten is megtekinthetőek Mundruczó Kornél rövidfilmjei, a Haribo-haribától a Kis Apokrifon át A 78-as szent Johannájáig. A válogatásból a talán legemlékezetesebb produkciót, az Aftát emelnénk ki, amely 2001-ben, a 32. Magyar Filmszemlén a legjobb kisjátékfilm díját kapta meg. Így írtak róla a Filmvilág szerzői:

"Városszéli, lakótelepi kamaszokkal élünk meg egy délutánt, négy-öt fiú és egy lány tölti az időt téren, pályákon, szűk szobákban. Ebből a kevésből a szinte fotografálhatatlan lakótelepen nehéz jó filmet csinálni. Többször is érdemes megnézni az Aftát, hogy megfigyeljük, milyen tehetséggel formálták át e semmire sem jó tereket rendező és operatőre, Révész Balázs. S milyen nagyszerű ritmust adtak a szinte cselekménytelen filmnek a monológok és akciók váratlan felpörgetésével. A film erényei ezeken túl leginkább abból fakadnak, hogy Mundruczó és állandó társíró-producere, Petrányi Viktória nagyon sokat tudnak alakjaikról. E városszéli elhanyagolt tizenévesek első testi vágyairól, arról, hogyan vannak együtt, fojtogató és felszabadító egymásra utaltságukról, érzékenységből és kíváncsiságból összevegyült kegyetlenségükről, amit még a hatvanas években Pasolini ragadott meg nagy erővel. Vagy később Kassowitz a Gyűlöletben. Ezen a szemlén a dokumentumfilmes Almási Tamás (Alagsor) és Varga Ágota (Eksön) csinált filmet a rendszerváltásnak erről az elveszett gyereknemzedékéről, akiknek a szülei belerokkantak a történelmi lépésváltásba (vagy azért, mert nem sikerült nekik, vagy azért, mert sikerült.) De az Aftához képest Almási és Varga filmjei csak tiszteletreméltóan kíváncsiak." (Muhi Klára)
 

"Az Aftában minden együtt van. Mundruczó Kornélról már az első filmje (Nincsen nekem vágyam semmi) után kiderült, hogy jól választott pályát. Most az Afta lett a legjobb rövidfilm, és a zsűri döntése szokatlan egyetértéssel találkozott. Sivár kültelki lakótelep, mellette garázsok labirintusa, unatkozó, csellengő kamaszok. Közbevetőleg megjegyzem, hogy több dokumentumfilm is rátalált ugyanerre a témára (Almási Tamás: Alagsor, Varga Ágota: Eksön), sőt erről szól – egészen más hangon – Incze Ágnes szép filmje, az I love Budapest is. Arról, hogy mit kezdenek, mit kezdhetnek ma magukkal a fiatalok. Az Afta brutális választ ad erre a kérdésre, de olyan hitelesen és meggyőzően, hogy nem lehet lesöpörni. Hatásosabbat, mint az amerikai Kölykök, amelynek formásan lekerekített, tanulsággal megfejelt története visszamenőlegesen tette érvénytelenné azt a hitelességet, amelyért olyan keményen megdolgoztak az alkotók. Az Afta kölykei egyszerre érzékenyek és bunkók, kíváncsiak és állati közönyösek. Iszonyú energiák feszülnek bennük, és iszonyú erőfeszítésükbe kerül elütni azt a rengeteg időt. Játékkal, zenével, szexszel, meg bármivel, ami előadódik, csak adódjon elő valami, mert az elviselhetetlen, hogy nem történik semmi. Ha aztán sikerül túlélni a kamaszkori ön- és közveszélyes állapotot, attól se lesz jobb az élet, marad minden szörnyű, mint volt, csak felnőve már egyre inkább arra vágyik az ember, hogy véletlenül se történjen semmi. Az Afta végén nem is kitörő, csak megeső erőszak éppolyan váratlan, mint amilyen logikus." (Bori Erzsébet)