Az írott Dexter már alapegyenletében is komoly eltéréseket mutat a televízióshoz képest: Deborah az első kötet vége óta tisztában van bátyja titkával, ahogyan fogadott gyermekei is, az álcaként indult házasélet pedig ebben a kötetben jutott el a boldog gyermekáldásig, aminek kihívásait az eddigi egyik legjobb Dex-monológ ecseteli, ezzel biztosítva pazar felütést a legfrissebb kalandnak. Hosszú távra berendezkedett szerzőként Lindsay jóval nehezebben válik meg a további drámai potenciált is tartogató mellékkarakterektől: míg ezügyben a tévéverzió kifejezetten bátornak mondható – az ensemble cast néhány szerencsés érinthetetlenjén túl a mellékalakok hullanak, mint a legyek –, itt nem csupán a cafatokra vagdalt Doakes őrmester bukkan fel újra meg újra, de még az első kötet nemezise sem kapta meg kiérdemelt jussát a lefóliázott műtőasztalon; cserébe viszont Deborah nem működik feszültségforrásként. Ahogy az már a figurákkal való gazdálkodásából is kitűnik, a két verzió közül Lindsay munkái biztosítanak könnyedebb szórakozást: Miami ragadozói az utóbbi kötetekben már nyíltan egy pikareszkbe hajló szatírához statisztáltak, amit jelen kötetben már az is kiemel, hogy Dexter szinte csak sodródik az abszurdabbnál abszurdabb helyzetek között, hogy ezúttal egy kalózhajó(!) árbócához kötözve végezze.

 

Lindsay sorozatában a főhős Woody Allen és Adrian Mole érzelmi köldökszöszök után matató önanalízisét mélységes cinizmussal vegyítő, a világ minden apró részletére reflektáló monológjai adják a szatíra magját, amely így el is nyomja a koncepció egyéb aspektusait. A szubjektivitás (aminek megtörésével a szerző a harmadik kötetben kísérletezett) biztosítja az olvasót arról, hogy hőse sértetlenül ússza meg ezt a kalandot is, a krimi-vonal kirakósai pedig decens rutinmunkák, amelyek ezzel együtt sem versenyezhetnek mondjuk Lehane vagy Block jóval kifinomultabb feladványaival – habár Miami ábrázolása Lindsay-nél legalább annyira bravúros, mint Boston vagy New York couleur locale-ja az említett pályatársaknál. A vallás és a misztikum (Dermedt, dacos Dexter), majd a modern művészetek (Dexter darabokban) után a legújabb kötet céltábláját – párhuzamban a főhős magánéletének változásával – az ifjúsági szubkultúrák szolgáltatják, különös hangsúllyal egy, a vér ízére rákapott vámpírszekta ténykedésén. Lindsay élvezettel élcelődik a kortárs vámpírmánián és a goth szubkultúra vadhajtásain (függetlenül attól, hogy kissé önkényesen mossa össze a kettőt, hiszen a Team Edward említésére bármelyik jóérzésű grufti katatón Fields Of The Nephilim-hallgatásba menekül), sokadjára megfuttatja többek között a World of Darkness-szerepjátékokból és a True Bloodból ismerős vámpírbár motívumát, és még a kamaszlélek rejtelmeivel kapcsolatban is képes tanulságokkal szolgálni.

 

 

Szemben az aprólékosan kidolgozott cselekményt a szöveggel csupán fűszerező tévéverzióval, olvasva a Dexter-sorozat meghatározó erényét mindig is a nyelvi réteg jelentette. Itt a hazai kiadás újfent brillírozik: az említett nyitány után is a sajátos Dexter-stíl biztosítja a húzóerőt, Farkas Veronika fordítása pedig egy pillanatra sem töri meg a főhős torz nézőpontú és jellegzetes szövegelését. Egyedül a „coven” szó magyarítása nyomán született anomáliák képviselnek felróható bakit: pontos magyar megfelelő hiányban (többnyire a hazai wicca-mozgalmak is az angol eredetit használják) a kb. boszorkánytársaságot-boszorkányszektát jelentő kifejezés „gyülekezetként” szerepel a fordításban, ezzel értelmetlenné tévé a vezető nemét firtató dialógusokat. (Hiszen míg a boszorkányoknál létezik nemi kizárólagosság, addig a gyülekezetekhez magyar nyelvben nem kötődik ilyesmi.)

 

A Dexter dicsfényben a sorozat előző darabjaihoz hasonlóan kevéssé elégíti ki az edzett krimifogyasztók elvárásait, de félkomoly szatíraként továbbra is az egyik legjobb a piacon, amely továbbra sem tekinthető a tévészéria szimpla merchandise-termékének. Lindsay sikerrel teremti meg napjaink talán legizgalmasabb popkult-figurájának alternatív olvasatát (vagy biztos kézzel viszi tovább az eredetit, nézőpont kérdése), a hangsúly-áthelyezésekkel önjogán is izgalmas univerzumot fenntartva a dicsfényben úszó tévéverzió mellett. Az angolul ősszel megjelenő Double Dexter pedig végre talán a figura paralel médiajelenlétének magas labdáját is lecsapja.