Le Scaphandre et le papillon – francia, 2007. Rendezte: Julian Schnabel. Írta: Jean-Dominique Bauby regényéből Ronald Harwood. Kép: Janusz Kaminski. Zene: Paul Cantelon. Szereplők: Mathieu Amalric, Emmanuelle Seigner, Marie-Josée Croze. 112 perc.
Vetítik: Duna TV - 21:45

Jean-Louis Bauby, a sikeres párizsi újságíró, az Elle hetilap főszerkesztője negyvennégy éves, amikor egy nap leteríti az agyvérzés. A férfi – aki a viszonylag ritka locked-in szindrómának az áldozata – teljesen megbénul, csak a baloldali szemidegek működnek. Jean-Do azonban – ahogyan családja és barátai becézik – nem adja fel, és az intakt szellemi képességek szalmaszálába kapaszkodva próbálja túlélni a hajótörést: megtanul balszemével „beszélni” (egy szemhunyás: igen; két szemhunyás: nem), sőt betűről betűre araszolva egész könyvet diktál ezzel a módszerrel. A mű, amely 1997-ben jelent meg Párizsban, megrázó híradás abból a világból, amelyben semmi egyebe nem marad az embernek, csak a képzelet meg az emlékezet. A film, amely a cannes-i fesztiválon tavaly díjat is kapott, ennek a sikerkönyvnek az adaptációja.

Filmre vinni a mozdulatlanságot, újra végigjárni a könyv szerzőjével a kétségbeesés hepehupáin át a minden mindegyből a csakazértisig vezető utat, megjeleníteni a kiszolgáltatottságot és magatehetetlenséget a mozivásznon – mindez egyáltalán nem könnyű, sőt, szinte lehetetlennek látszó vállalkozás. Julian Schnabelnek (A graffiti királya, Mielőtt leszáll az éj) azonban sikerült a kör négyszögesítése. A rendező a szubjektív kamera eszközével érzékelteti az ágyhoz kötött ember belső világát: a néző nem kívülről látja a szerencsétlenül járt főhőst, hanem maga a főhős, a néző eszmél lassan magára a kórházi ágyban, és gyűjt erőt az életben maradáshoz, apránként sajátítva el a túlélés lelki technikáit.

Az egysíkúság elkerülésére ez a belső nézőpont külső nézőponttal ötvöződik: így lehetősége nyílik a főszereplőnek egy-egy emlékfoszlány felidézésével elmondani, hogyan is látja a tragédia tükrében múltját és jelenét, és hogy mit akar kezdeni magatehetetlen önmagával. Schnabel szánt szándékkal kerül minden pátoszt és érzelgősséget, sőt a képi megoldásokkal a könyv humorából és öniróniájából is sokat vissza tud adni. Filmje azt példázza, hogy a szellem kalandjának még a magatehetetlenség börtöne sem lehet akadálya, és hogy a búvárruhából végül kiszabadul a pillangó.

Ádám Péter