Munich - amerikai, 2005. Rendezte: Steven Spielberg. Írta: George Jonas művéből Tony Kushner, Charles Randolph, Eric Roth. Kép: Janusz Kaminski. Zene: John Williams. Szereplők: Eric Bana, Daniel Craig, Ciarán Hinds, Mathieu Kassovitz. 165 perc
Vetítik: TV2 - 21:45

1972-es müncheni olimpián a palesztin Fekete Szeptember tagjai véres terrortámadást hajtottak végre az izraeli sportolók ellen. A bosszú nem késett soká.

Steven Spielberg játékfilmje, az előzetes hírveréssel ellentétben, nem az 1972-es müncheni túszdrámát dolgozza föl. Ez dicséretes mértéktartásra vall, ám szerzőnk ismeretében fölöttébb különös, elvégre az olimpiai faluban végrehajtott kíméletlen terrorakció akciódús amerikai szuperfilmre való: valóságos antológiáját kínálja új-(és ó-) Hollywood kedvelt témáinak. Véres túszhistória, a háttérben a Nagy Játékkal, napokig tartó alkudozás, a világ titkosszolgálatainak sötét játszmája, politika és terror, menekülés és elbukás, kegyetlen repülőtéri tűzharc, amelynek végén mindenki meghal, az is, akit el akartak pusztítani, s az is, akit meg akartak menteni. Túl sok ez együtt, félve nyúlna hozzá bármely rendező, talán Spielberget kivéve, akinek korábban már hollywoodi melodrámává sikerült átírnia a modern történelem olyan Nagy Narratíváit, mint a Holocaust vagy az atlanti partraszállás.

Ellentétben várakozásainkkal és az eddigi életút logikájával, Spielberg nagy garral beharangozott játékfilmjében (melynek píárja tudatosan játszik rá az 1972-es döbbenet közös emlékére) a túszejtés, az alku, majd az azt követő, minden bizonnyal pancser szabadítási akció (az izraeliek mindmáig a német rendőrséget hibáztatják, amiért maga próbálta megoldani a szituációt, ahelyett, hogy a profibb izraeli kommandósoknak engedte volna át a terepet – ha nem lennének e történet mélyén halottak, akár mosolyoghatnánk is, hogy, lám, a zsidók oktatják ki hadviselésből a böszme fritzeket, mekkorát fordult a világ), szóval a túszdráma ezúttal csak háttér, kiindulópont, ami ingadozó kézikamerával fölvett, rosszul megvilágított, híradó-tudósításokra emlékeztető flash-backekben villan föl időről-időre, megtörve a lineáris dramaturgiájú kémhistória egyenes vonalát.

A történet, amelyet a magyar származású sikerszerző, George Jonas nálunk is megjelent tényregényéből (Megtorlás) adaptáltak filmre megbízható hollywoodi forgatókönyv-iparosok, a vérengzést követően kezdődik, és arról a megtörtént akciósorozatról szól, amelynek során izraeli titkosügynökök kis csapata, vélhetően kormányuk jóváhagyásával, sorban kivégezte a müncheni akcióért felelősnek tartott palesztin terrorszervezet vezetőit (a regényből 1986-ban Gideon kardja címmel már készült egy adaptáció). Ha eltekintünk attól, amitől ez esetben aligha tekinthetünk el, vagyis az ügy markáns politikai hátterétől, akkor amolyan Le Carré-féle kémtörténet ez. Egy nagyhatalmú kémszervezet, fölhasználva más szervezeteket, korlátlan pénzeszközök fölött rendelkezve, információkat gyűjt szerte a világon, felkutatja és egyenként meggyilkolja ellenfeleit. Spielberg mozis ihletője ezúttal Hitchcock lehetett, akitől szintén nem álltak távol a politikai hátterű bűnügyi históriák. Bár a hitchcocki pszichológia a Münchenből tökéletesen hiányzik, helyét a melodráma veszi át, Spielberg legfontosabb hatáskeltő fegyvere, akárcsak Hitchcocké, a késleltetett feszültség, a suspense. Minden kivégzés olyan itt, akár a Gyilkosság telefonhívásra (Dial M. For Murder) éjjeli nagyjelenete. Tudjuk, közeleg a merénylő, látjuk a mit sem sejtő áldozatot – és rendre közbejön valami. Az izgalom lankad, majd újabb kísérlet, kezdődik elölről... Spielberg nem ügyetlen tanítvány, remekül játssza a húzd meg–ereszd meg-játékot, Sir Alfred is megdicsérné a törekvő nebulót.

Az amerikai sztárrendező újabb munkáitól okkal idegenkedők számára (magam is közéjük tartozom) további kellemes meglepetés a helyzetek precíz, míves kidolgozottsága, az elbeszélőmód szolid visszafogottsága, amely, dacolva a mai Hollywood bombasztikus nagyotmondásával, mostanában ritkán látott old school jelleget, régimódi ízt ad a filmnek. Vagyis nem drámáról van szó, hanem lassan hömpölygő (csaknem három óra a vetítési idő) epikáról. Spielberg nem csak a helyszínekben, öltözetekben, tárgyakban idézi meg hitelesen a hetvenes évek „kocka-modernitásának” stílusát, hanem világításban, kamerakezelésben, s ami a legfontosabb, elbeszélésmódban is, azt az érzést keltve, mintha akkor készült mozgóképet látnánk. Ez az eljárás szöges ellentéte a retrónak, amely visszatekintés (többnyire némi nosztalgiával), míg Spielbergé megidézés, rekonstrukció. Múlt időben szólal meg az egyik, jelenben a másik.

A műnek ez a leggazdagabban fölrajzolt rétege: a megbízás, majd a végrehajtás aprólékosan elbeszélt története, amelynek során hőseink beutazzák a fél világot (ez konkrétan azt jelenti, hogy a kamerákat átfordítják az Andrássy út sarkáról a Dalszínház utcába – de ezt csak mi vesszük észre), mindvégig leköti a figyelmünket, annak ellenére, hogy többnyire sablonokból építkezik. Spielberg Moszad-ügynökei (a világ legtökéletesebbnek mondott kémszervezetéről van szó), egyáltalán nem emlékeztetnek James Bondra, vagy a sötétszemüveges Tom Cruise-ra a Mission Impossible-ből. Szolíd kettőskönyvelőnek, izgatott diáknak vagy törekvő juppinak néznek ki inkább. Nem tökéletesek és nem legyőzhetetlenek. Serényen iparkodnak, néha elbaltázzák a dolgot, olyankor újrakezdik, néha meg elsőre sikerül nekik. Spielberg precízen és alighanem hitelesen ábrázolja ezt a fárasztó aprómunkát, tartózkodva a modern filmes kémtörténetek csillogó képregény-világától, fröccsöntött szájber-hőseitől. Minden figurának története és sorsa van, még a pillanatokra felbukkanó mellékalakoknak is. Csak a női szereplők halványabbak, nekik ebben a történetben az élet sematikus szerepeket írt – ez nem az asszonyok filmje. Jó a főszerepben a szabálytalan arcú, változékony és rejtélyes Eric Bana, a megbízó alakjában a fáradt, rovátkált fizimiskájú Geoffrey Rush, vibrálóan izgalmas Matthieu Kassovitz mint balfácán bombaszakértő, s még a rendíthetetlenül unalmas külsejű új James Bond, a szőke, kékszemű Daniel Craig is érdekessé lesz abban az anti-szereposztásban, amelyben zsidó fundamentalistát játszik.

A film másik rétege, a túszejtés és a sikertelen kiszabadítási kísérlet csak töredékesen villan fel e kémhistóriában, emlékeztetve a tétre és az okra, láthatóan azért, hogy fölébressze el-ellankadó szolidaritásunkat, s hogy magukat az elbizonytalanodó-elgyengülő hősöket is megacélozza (e képek gyakran, különösen morális válsághelyzetekben, úgy jelennek meg, mint a főszereplő emlékei – annak ellenére, hogy olyan helyzeteket mutatnak, amelyeknél a hős nem lehetett jelen).

S ezzel el is érkeztünk a film harmadik, legvitathatóbb, néhol kifejezetten kínos rétegéhez: a szereplők, mindenekelőtt Avner, a főhős morális dilemmájához. Spielberg itt túllépi a politikai motivációjú kémtörténet határát, s olyan vidékre téved, ahol idegenül mozog, ahol minden kérdésre csak a legbanálisabb feleletet ismeri. Pedig nem kevesebbről van szó, mint – politikai síkon – a terrorra adandó válasz problémájáról, morális síkon pedig arról, lehet-e bármilyen helyes ügy érdekében, bosszúból, megelőzésképp, mindegy, embert ölni. Túl súlyos kérdések ezek ahhoz, hogy egy hollywoodi politikai szabványkrimiben komolyan fölvethetők legyenek.

Spielberg, jó érzékkel, meg sem kísérli a válaszadást, ám csüggesztő már az is, ahogy az erről való töprengést-vívódást a hollywoodi melodráma keretei közé illeszti – holott, ha valahová, oda nem való, mert idegen anyagként lepattan róla. A film utolsó negyed órája ezért jószerivel nézhetetlen giccsé torzul. Avnert látjuk az ágyban, amint régen látott feleségével szeretkezik, s közben, a föl-le emelkedő-süllyedő, izzadt férfiarcra vágva a fürstenfeldbrucki repülőtéren végbement véres harc és a kíméletlen mészárlás képei villannak be. Szex és halál – igen, ez túl magas labda a sikerrendezőnek, nem tud vele mit kezdeni (miként a Schindler legfeszengőbb pillanata is a haláltábori szexjelenet volt).

Politikusok és civil drukkerek elvitatkozhatnak még jó ideig azon, ki mellé áll Spielberg, érdemükön felül megérti-e a palesztinokat, egyenlőségjelet tesz-e gyilkos és áldozat, jogos és jogtalan, indokolt és indokolatlan ölés, ártatlan civilek válogatás nélküli legyilkolása és a terrorszervezet vezetőinek célzott levadászása között. Mint várható volt, ez a vita máris magasra csapott, s aligha lesz vége egyhamar. Ám ezek érdektelen kérdések. Sokféle rokonszenves és ellenszenves álláspontról lehet jó filmet csinálni, s ugyanonnan lehet rosszat is. Spielberg politikai pozíciójával nincsen semmi bajom, már csak azért sem, mert nem tudom, mi volna az, s igazából nem is érdekel. Ha a rendező valamiért kárhoztatható, azok a dramaturgiai következetlenségek, a banális megoldások, a hősök lélektani drámájának felszínessége, hiteltelensége. Ha az új-hollywoodi filmepika zsinórmértéke – mondjuk – A Keresztapa, akkor Spielberg műve ahhoz képest joggal nevezhető egyenetlennek és elnagyoltnak. Ám ha az álomgyár mai tömegtermékeivel hasonlítjuk össze, kitűnik közülük visszafogottságával, kismesteri kidolgozottságával. Olyan munkadarab ez, amelyből nem spórolták ki az anyagot – a mai moziipar sanyarú helyzetében már ennek is örülhetünk.

Báron György