Filmvilág blog

Művészek az őrület torkában

Piszkos 12

2011. február 24. - filmvilág

Múlt héten mutatták be a hazai mozik Darren Aronofsky Fekete hattyúját, amelyben egy fiatal balerina megkapja élete szerepét, de a rá nehezedő elvárások szorításában szép lassan megbomlik az elméje. Ennek apropóján Piszkos 12 rovatunkban 12 olyan filmet mutatunk be, amelynek egy-egy „bekattant művész” a főszereplője, legyen éppen táncos, író, színész vagy festő. Mint eddig, ezúttal is szívesen olvasnánk a kommenteknél, mely filmeket hiányolják a listáról olvasóink.


1. Vörös cipellők (Michael Powell, Emerich Pressburger, 1948)


Talán megkockáztatható a kijelentés: a Vörös cipellők nélkül Aronofsky Fekete hattyúja sem születethetett volna meg. A magyar származású rendezőpáros klasszikusa a színház, a balett és az opera világában játszódó filmek megkerülhetetlen origója, amely több mint hetven év alatt szinte semmit sem öregedett. Powell és Pressburger olyan meggyőzően ábrázolják hőseik művészet iránti szenvedélyét és önkínzó maximalizmusát, hogy azok a nézők sem tudják kivonni magukat a film hatása alól, akiket egyébként hidegen hagy a balett világa (ugyanez a Fekete hattyúról is elmondható). Míg Aronofsky filmjében a fiatal balerina abba rokkan bele (mentálisan és fizikálisan egyaránt), hogy tökéletesen akar eljátszani egy olyan szerepet, amelyre alkatilag elvileg nem lehetne képes, tehát a Művészet oltárán áldozza fel magát, addig a Moira Shearer által játszott Victoria Page tragédiáját az okozza, hogy választásra kényszerül Művészet és (magán-)Élet között. (További olvasnivaló: Vincze Teréz - Expresszionizmus lábujjhegyen) (BS)

2. Férfiszenvedély (Billy Wilder, 1945)


Habár Billy Wilder 1945-ös remekműve a felszínen az alkohol destruktív hatásáról szól, a főszereplő író pokoljárása mégis elsősorban zaklatott melodráma, mintsem társadalomjobbító tanmese – ahogy például Az aranykezű férfi néhány évvel későbbi drogmelodrámája is kevéssé vádolható valódi szociális érzékenységgel. Don már kereken tíz napja tiszta, de ez csak épp annyira elég, hogy újra tudatosulhasson benne, mennyire képtelen a decens szociális életre: az egyedül töltött hosszú hétvége során nem csupán a jóféle whiskey édes csókját leli meg újra, de mindinkább széthulló személyiségének darabkáival is szembe kell néznie. A Férfiszenvedély mélyén ugyanaz a téboly izzik, ami később majd a Ragyogás vagy a Meztelen ebéd álomországban tévelygő íróit is hajtja: az alkohol (ahogy később a drogok) csupán az őrület és művészet katalizátora, ami ideig-óráig képes betölteni az írói válság okozta űrt, elfeledtetve, hogy ez a trip még mindig nem az igazi. (SL)

3.Farkasok órája (Ingmar Bergman, 1968)


Vitathatatlan, hogy a „problémás alkotók” toplistájában Ernst Ingmar Bergman, ha nem is aranyérmes de mindenképp dobogós helyezést érne el. Nem véletlen, hogy életműve épp a modernizmusban teljesedett ki, mi több ő maga a megtestesült modernizmus, munkássága morális válságoktól, egzisztencialista kérdésektől, alkotói csömöröktől terhelt. Krízise 1965-ben hatalmasodott el rajta, Kannibálok című forgatókönyvéből született meg 1966-ban a Persona, 1968-ban pedig a Farkasok órája – mely utóbbit a filmtörténeti kánon előszeretettel billogoz gótikus horrorként. A saját farkát csócsáló – értsd a film elejét forgatási atmókat idéző hangokkal indítja – történet főhőse egy kísérteteket, démonokat látó inszomniás festő, kinek láthatóan nem tesz jót az ifjú, várandós arájával eltöltött vidéki idill; lidércei – pár szemüveges, okoskodó figura, egy kalapos némber, az ex és egy homoszexualitást szimbolizáló, csúf halált haló kisfiú – alkalmanként művészetelméleti kérdésekkel vagy éppen múltjában vájkáló piszkálódásokkal nyüstölik. Eközben megértő, jóságos neje már a Persona alapkérdéseit pedzegeti, azaz meddig mélyülhet egy másik személy iránti kötődés, mikor kebelezi be egymást két lélek, míg egyik vagy másik vagy adott esetben mindkettő megszűnik létezni. Sven Nykvist operatőr mára parodisztikussá merevedett beállításai és expresszív világítási effektjei valóban horrorisztikusak, akárcsak a magatehetetlen művész-monstrum figurája; A farkasok órája esszenciális Bergman darab, igazi nyalánkság az alkotási tébolyban szenvedőknek. (AN)

4. Ragyogás (Stanley Kubrick, 1980)


Stanley Kubrick filmje vélhetően nem szorul egyetlen cinefil számára sem bemutatásra, ahogy azt az állapotot sem szükségeltetik részletezni egyetlen művészléleknek sem, amit Jack Torrance produkál a hó alá temetett Szépkilátás Szállóban töltött több hónapos tartózkodása idején. Miután a kiégőfélben lévő író elfogadja az ideiglenes állást és a szálló téli lezárása idején gondokká avanzsál, rövid úton kiderül, hogy az impozáns art-deco közeg és a teljes izoláció mégsem tesz annyira jót sem a családi idillnek, sem az írói vénának. Ennek nem örül a nej, Wendy sem, még kevésbé boldog tőle az eleve zavart ötévesforma kissrác, Danny, hogy a Dannyben lakó, és őt rendszeresen vészsikongatásokkal traktáló Tonyról már ne is beszéljünk. Jack viszonylag jól érzi magát, labdázik, esténként 20-as évek bornírt bulijairól, rothadó hullákkal való szexuális kalandokról és egy üveg italról fantáziál, baltával kergeti ügyi-fogyi feleségét, mélydepresszióban szeretgeti kisfiát.
Kubrick filmje az írói problémákat horror-közegbe átültető Stephen King művéből készült. A Ragyogás eredetileg kísértethistória, mely motívumot a maximalista tourettjeiről hírhedt direktor az utolsó pillanatig lebegteti, helyette a téboly, belső hallucinációk és az unalom szépségeire helyezi a hangsúlyt. A Ragyogás évekig készült, sok szenvedés és kínlódás közepette, Nicholson épp válságos, drogos periódusát élte, mely pont kapóra jött Torrance figurájához, Kubrick soha engedett meg annyit színésznek, mint neki – öröm és üröm ez az alkotó léleknek, a film nemhiába kult. (AN)

5. Meztelen ebéd (David Cronenberg, 1991)


Tekinthetjük akár foglalkozási ártalomnak is, ha egy író – aki mint alkotó, teremtő lény, hónapokon, sőt éveken át fiktív világokban él –, elveszíti kapcsolatát az úgy nevezett valósággal. Ha emellett még politoxikomán drogfüggő is, garantált a leépülése, függetlenül attól, hogy a delírium közben, alatt vagy után milyen remekműveket hoz létre. William S. Burroughs regényének és életének adaptációjában, a Meztelen ebédben Cronenberg egyszerre beszél a két szenvedélyről és függőségről: az írás és a drog pokláról. A Peter Weller által alakított Burroughs-alterego képtelen elválasztani a valóságot a hallucinációitól, titkosügynöknek képzeli magát, akit óriásrovar felettesei egy Interzóna nevű afrikai városba küldenek kémkedni. Cronenberg ezúttal is kiéli hús-gép fetisizmusát: az életre kelő, ánusz-szerű szájszervvel kommunikáló rovar-írógép metaforájába sűríti bele hőse összes vágyát, neurózisát és gyötrelmét. (BS

6. Tenebre (Dario Argento,1982)


Peter Neal, a Tenebrae című thriller írója gyakorlatilag előbb veszti el az eszét, mint hogy bestsellerek alkotója lesz: tinédzserkorában leszúr egy lányt, aki egy szexuális szimbolikával teletömött flashbackben megalázza a barátai előtt. Vérszomjának képes megálljt parancsolni egészen addig, amíg Olaszországba nem utazik az új könyvének bemutatójára és egy sorozatgyilkos nem kezd a könyvben leírt módszerekkel megszabadulni Róma erkölcstelen lakóitól, azaz leszbikusoktól és prostituáltaktól. A gyilkosságok sorozata feltámasztja Neal őrületét – Argento egyik nagy trükkje, hogy az eredményül kapott álomjeleneteket és megbomlott szubjektív szemszöget még a giallóból felkészült szem sem tulajdonítja elsőre. A másik kártyatrükk pedig az, hogy a Tenebre két gyilkosa a film közepén összecsap és az egyik végez a másikkal – Neal a fináléban a brutális védjegyévé váló fejszével lemészárolja a morális kereszteslovag szerepében pózőrködő, ráadásul művészkritikus Christiano Bertit, hogy aztán a gyilkosságok látszólagos erkölcsösségét átvegye az irracionalitás. De hogy Nealt valóban a féltékenysége hajtja, hogy kivégezze exfeleségét és új szeretőjét, vagy pedig a saját könyvei által egyszerre elnyomott és feltüzelt gyilkolási vágy, hogy a lezárásban látható vérfürdőt láthassa, erre egyáltalán nem könnyű megadni a választ. (KD)

7. Hollywoodi lidércnyomás (Joel Coen, 1991)


Barton Fink, az enyhén radírfejű drámaíró figurája nem David Lynch kultfilmjének főszereplőjén alapul, hanem a hasonló frizurát viselő Clifford Odets-szen, a mű középpontjában azonban nem ő áll, hanem minden egyes író és egyéb művész, aki valaha szembesült a legnagyobb mumussal: az alkotói válsággal. A Hollywoodi lidércnyomás elején a tettrekész, elkötelezett baloldali Fink (John Turturro) elhagyja New Yorkot és a színház világát, hogy képességeit a film szolgálatába állítsa Californiában. Nem nagyon fűlik a foga a feladathoz, viszont Louis B. Mayer alteregója (a szerepért Oscarra jelölt Michael Lerner) kifejezetten derűlátó, lelki szemei előtt már meg is jelennek az Odets... pardon, a Fink írta pankrátorfilm jelenetei. Nagyobb baj, hogy Fink előtt egyáltalán semmi sem jelenik meg ezzel kapcsolatban. Figyelme ezerfelé kóborol (szúnyogok, tapéta, egy Faulkner-alteregó és a titkárnője, a jókedélyű, de kicsit furcsa szomszéd lakó etc.), az íróasztalán pedig üres lapok néznek vele farkasszemet. Nem megy!
És ez már nem Odets története, ő ugyanis viszonylag hamar képes volt beilleszkedni a hollywoodi körforgásba, sőt, változatos műfajú szkriptek tömegén dolgozott három évtizeden át, kétszer még rendezett is, és több csinos sztár fordult meg az ágyában, mint ahány szekér van John Ford filmjeiben. Az üres papírral küzdő író valójában a kétfejű rendezőt, Ethan és Joel Coent takarja, akik a zseniális A halál keresztútján forgatókönyvén dolgozva találkoztak a "blokkal". Kreativitásuk szerencsére nem hagyta őket teljesen cserben, az írói válságot ihletőforrásként használva az Odets életéből csent motívumok segítségével kidolgozták Barton Fink történetét, ami egyrészt lehetővé tette A halál keresztútján befejezését, másrészt egy Arany Pálmával és egyéb díjak-jelölések tömegével tette őket gazdagabbá. A Hollywoodi lidércnyomás tehát kényszerű lábjegyzetként indult, pedig nem pusztán egy fontos állomás a Coenek egyre magasabbra ívelő pályáján, hanem a legsikerültebb munkájuk, minden idők legjobb filmjeinek egyike, és a létező legtökéletesebb vízió arról, mi minden játszódhat le egy tehetséges ember fejében, ha megsokkol a rákényszerített feladatoktól és a taszítóan rideg valóságtól. (OD)

8. Az őrület torkában (John Carpenter, 1994)


Az író – teremtő. Bármilyen alkotás, amiben szereplő és történet van, feltételezi a szerzőt/szerzőket, mert egész egyszerűen KELL valaki, aki irányítja a cselekményt, legyen szó rövidke viccről vagy több kötetre nyúló nagyregényről. De mi van akkor, ha az író felismeri saját szerepét, és teremtőből Teremtővé válik, majd szépen, szabályosan megőrül? John Carpenter széles körben lenézett remekműve, a Michael De Luca írta Az őrület torkában erre a nagyon egyszerű alapötletre épül. Főszereplője egy biztosítási nyomozó (a csodálatos alakítást nyújtó Sam Neill), aki a rejtélyes módon eltűnt sztárszerző, Sutter Cane (Jurgen Prochnow) nyomába ered. Cane egy H. P. Lovecraftbe oltott Stephen King, ami természetesen erősen meghatározza azt a világot, amit teremt, hiszen ez nem más, mint maga a film, Az őrület torkában, amelynek képein ugyan Neillt látjuk szerencsétlenkedni, de mindent a Cane- (vagy Carpenter?-) -univerzum elmebeteg istene, a névadó határoz meg. Kézenfekvő, ugye?
Így aztán az Apokalipszis-trilógia utolsó része sem tekinthető a rendezőtől megszokott, filmtörténeti utalásokban bővelkedő, "szimpla" rémfilmnek, sokkal inkább egy film noirba oltott posztmodern horrorkísérlet, és mellesleg annak ellenére a leghitelesebb és legjobb Lovecraft-mozi, hogy konkrétan egyetlen Lovecraft-írást sem dolgoz fel. Az őrület torkában szerény anyagi sikert aratott a bemutató idején, de a kritika és a közönség máig nem tud mit kezdeni vele. Zavaros hommage vagy zseniális őrület? Akár Carpentert, Cane-t, De Luca-t, Lovecraftet vagy éppen Kinget tartjuk Az őrület torkában fő alkotójának, valami  különlegeset alkottak, ami többszöri megtekintés után is gondolkodásra készteti a nézőt. Talán tényleg csak blöff, de akkor az egyik legügyesebb, amivel a kilencvenes években az amerikai film előállt. (OD)

9. Irma Vep (Olivier Assayas, 1996)


Olivier Assayas 1996-os műremekében harsány tébolyt vezényel össze alkotói válságokról, karriermélypontokról; fellinisen csapongó, mindenféle filmes reflexióktól tocsogó történetében egy forgatásról regél, ahol mindenki kiakad, aki csak a díszlet közelébe kerül. Mindez azonban teljességgel természetes, művi közegekben gyakorta csúszik ki az identitás lába alól a talaj, mindenki hisztizik valami miatt, a szálak attól függően szövődnek és bonyolódnak, hogy a nap befejezte után ki melyik fuvarhoz tud futva becsatlakozni, a rendezői diktatúrát pedig akkor is illik komolyan venni, ha láthatóan semmi logika vagy épelméjűség nem búvik meg mögötte. A diktátor ezúttal egy idegösszeroppant francia művész-rendező, (Jean-Pierre Léaud – figyelem! Örök Truffaut alterego!), aki épp Feulliade némafilmsorozatát remakeli (figyelem! Filmtörténeti reflexió!). Ehhez egy hong-kongi akciósztár (!) Maggie Cheungot hívja főszereplőnek (figyelem! Maggie Cheung saját magát játssza, ráadásul a forgatás után hozzá is ment Assayashoz!), mindezt mind a vásznon látható, mind a valós rendező nyakon is önti pár végtelenített hivatkozással. Az idegen kultúrközegben mozgó Cheung eközben teljesen átlényegül a latexruhás rablónő szerepében, jól ki is fosztja egyik szállodai szomszédját; sok hűhó semmiért, nem elég, hogy nagyjából alig látni karakterben – főként dublőrei parádéznak a vásznon – gyors stábcsere miatt ripsz-ropsz ki is rúgják. Marad utána egy félkész film-szörnyszülött, egy kiakadt producer, egy intrikus gyártásvezető, egy kreálmányát elveszítő zakkant öltöztető, és egy film mely remek tablót fest a 90-es évekre magatehetetlenné váló európai művészfilmes közegről. (AN)

10. Perfect Blue (Satoshi Kon, 1998)


Amennyiben Mamoru Oshii pályakezdő munkája (Dallos) az animeguru tudományos-fantasztikus környezethez való elköteleződését jelezte, úgy Satoshi Kon a Perfect blue című debütáló mozijával demonstrálta leendő szerzői kézjegyét, amely a valós és a képzelt világ közötti határvonal elmosásában rejlett. (...) Jelen esetben egy színésznőnek és (akt)modellnek átigazolt, kevéssé népszerű popsztár lassanként megbomló elméjéről mesél, rejtélyes gyilkosságokkal súlyosbítva, éspedig olyan virtuóz módon, amely bízvást nevezhető ritkának az anime médiumában. Míg a Millennium actressben személyes emlékképek, a Paprikában pedig álomjelenetek keveredtek átmenet nélkül a realitás dimenziójával, a Perfect blue bonyolult narratívája a filmbéli televíziós sorozat fikciós univerzumának, továbbá hallucinációknak és álmoknak a valósággal történő egybejátszatásából áll össze, amely nagyszerűen ábrázolja a főhősnő identitásválságát (termékesített én vs. személyes én), illetve az egyre fokozódó pszichológiai terrort.
A Yoshikazu Takeuchi azonos című regénye alapján készült történetben Kon nem csupán tükröződő felületekkel, film a filmben kikacsintásokkal (lásd a „Ki maga?” nyomatékosított egysorosát) és a Paprikát előlegező doppelgänger-karakterrel mutat rá az örökösen szerepet játszó celebritás önazonosság-problémáira, hanem olyan leheletfinom megoldásokkal is, amelyek a külföldi nézők számára a nyelvi akadályok miatt elvesznek. (A teljes cikk itt olvasható.)  (TD)

11. Mulholland Drive (David Lynch, 2001)


David Lynch tulajdonképpen másról sem forgat, mint a személyiség felbomlásáról, a normalitás álcája mögül kirobbanó őrületről, így akár több filmje is helyet kaphatna ebben az összeállításban. A Mulholland Drive és az Inland Empire egyaránt egy hollywoodi színésznő tudatalattijába invitálja nézőjét, de míg előbbi a film feléig legalább a linearitás látszatára ügyel, utóbbi kezdettől elveti a narratív logikát, és inkább kísérleti filmként funkcionál. A Mulholland Drive legnagyobb erénye éppen az, hogy ad némi fogódzót a néző kezébe, hogy eldöntse: miért bomlik meg a Los Angeles-be érkező bájos szőkeség elméje, ráadásul a közeget, a szürreális figurákkal benépesített Hollywood rémálomszerű világát is bemutatja. Lynch olyan meggyőzően érvel (szavak helyett képekkel, hangokkal, zenével), hogy elhisszük neki: Hollywood öl, butít, és skizofréniába taszít. (BS)   

12. A lankadatlan - A Dewey Cox-sztori (Jake Kasdan, 2007) 


Hogyan is maradhatnának ki a válogatásból az életrajzi filmek, hiszen e remekművek, melyek reneszánsza főként az ezredforduló első felére esett, igazi artisták igaz gyötrelmeiről regélnek, előszeretettel koncentrálva életpályájuk azon részére, melyben ott a lehetőség a melodrámázásra (és Oscar-nominációra), azaz a nehezebb periódusokra, gyengébb napokra.
Eme feltörekvő trend pompás összegzője A Lankadatlan - Dewey Cox sztori, melyet Apatow és holdudvara jegyez. A mestermű igazi retro-fílingben a frenetikus Zucker testvérek hagyományaihoz nyúl vissza, azaz könnyű paródiát rittyent minden olyan filmből, melyben énekesek énekelnek, drogoznak, zűrös szerelmi életet élnek. Dewey Cox fiktív performer, leginkább Johnny Cash és Ray Charles életútját követi, fogyatékos (nincs szaglása), fülledt szexualitású botrány-dallal indítja karrierjét (Take My Hand – azaz Fogd meg a kezem), évtizedekig reménytelenül szerelmes, sötét periódusaiban dührohamát rituálisan mosdókagylókon éli ki, ráadásul hiába mondják neki, hogy a heroin és a kokain fantasztikus dolog, ő mégis kipróbálja. Apatow és aktuális rendezője szokásához híven mélységes imádattal és alázattal fordul alanyához, minek következtében a paródia egyszerre mentesül minden méltatlan gesztustól és válik valóságos hommage-zsá, bélszakajtó poénok közepette meséli el finoman és érzékletesen a 20. századi tébolyult művész igaz történetét és szenvedéseit. (AN)

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr212687612

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

agyhelyett 2011.02.24. 17:57:36

Nem tudom, hogy a Doors filmet mennyire érzitek témábavágónak, végülis ott nem klasszikus megőrülésről van szó, inkább csak szétrakja magát a főhős...

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2011.02.24. 18:39:10

@agyhelyett: Morrison zakkant volt, ez nem kérdés, de szerintem a Doors inkább életrajzi film. Nem állítom, hogy semmiképpen sem férne fel a listára, de akadnak jobb jelöltek is.

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2011.02.24. 22:48:37

@wim: Az inkább válság, nem? Mindenesetre a 8 és felet így-úgy átdolgozó filmekből kijönne egy külön Piszkos 12 is. :)

wim · http://sajatszoba.blog.hu/ 2011.02.25. 19:29:09

Utólag rájöttem, hogy nem igazán passzol: a válság a felsorolt filmekben is alap, csak ott őrületbe torkollik, míg a Nyolc és fél szolid alkotói válság-film. Tény, hogy ilyenekből is simán összejönne a lista. Nem is rossz ötlet.

iqsamp 2011.02.27. 13:59:21

Amikor elolvastam, hogy miről fog szólni az aktuális piszkos 12, bármibe lefogadtam volna Perfect Blue nem lesz ott a felsorolásban. Pedig, de. Szóval riszpekt.
süti beállítások módosítása