Stardust – amerikai, 2007. Rendezte: Matthew Vaughn. Írta: Neil Gaiman regényéből Matthew Vaugh és Jane Goldman. Kép: Ben Davis. Zene: Ilan Eshkeri. Szereplők: Charles Cox (Tristan), Claire Danes (Yvaine), Michelle Pfeiffer (Lamia), Sienna Miller (Victoria), Robert de Niro (Shakespeare). 124 perc.
Vetítik: TV2 - 22:35

Klasszikus tündérmesét forgatni Hollywoodban az ezredfordulós Shrek-érában kockázatosabb vállalkozás, mint egész estés bábfilmet engedni a CGI-állatkáktól nyüzsgő multiplex-arénákba – maga is mesébe illó, heroikus küldetés, amihez elengedhetetlen legalább egy darab igazi hős. A Csillagpor esetében a vitéz legkisebb herceg főszerepe ezúttal a rendező helyett az alapregény szerzőjét jelentő brit Neil Gaimannek jutott, aki az ezredfordulós comics szentháromságának egyelőre legkevésbé megfilmesített tagjaként (társai példáiból okulva) máris tevékeny, ha nem is sorsdöntő részt vállalt első stúdióadaptációjában.

Az 1998-es kiadású gazdagon illusztrált képeskönyv filmváltozata valahol félúton rekedt az Alan Moore-féle szöveggyalázó kudarcok (A szövetség, V mint vérbosszú) és a Frank Miller társrendezte Sin City görcsös forráshűsége között: egyfelől viktoriánus hangulatában, könnyed stílusában és többszálú meseszövésében szerencsésen megtartja Gaiman elegáns, ódivatú románcát egy falusi legényről, aki egy kedvesének ígért hullócsillag nyomába eredve Tündérföldön rátalál az igaz szerelemre, másfelől szomorú engedményeket tesz a filmipar piaci igényeinek nyomására. Utóbbi esetben nem csupán arról van szó, hogy költségkímélő okokból kimarad a regény néhány látványcsodája (mint az oroszlán és unikornis többletjelentésű párharca vagy a leveleivel mészároló vadon), de a Gaimanre jellemző finom formabontás is simára csiszoltatik – így szövődik a sztár-cameo okán komikus mellékszál egy némiképp identitászavaros légikalóz eredetileg érdektelen epizódszereplője köré, és ezért lesz a regény szokatlan szépségű, anti-klimaxos befejezése látványos akciófinálévá, amelyben a gonosz boszorka negatív hőse némiképp még gúnyt is űz saját Gaiman-figurájából. A Csillagporba mindenből csak egy leheletnyivel került több a kelleténél, csipetnyi giccsel, kiskanálnyi humorral, pár gramm önreflexióval – ami jóformán semmit sem ront az intelligens és igen szerethető alapmese elixírjén, de azért érezhetően megbontja a receptben megírt sajátos ízharmóniát, amitől könnyen oda a varázserő.

Varró Attila