Múlt héten mutatták be a magyar mozik Az amerikai című filmet, amelyben George Clooney egy bérgyilkost alakít. Ez adta az apropót ahhoz, hogy közkedvelt Piszkos12 rovatunkban ezúttal a filmtörténet legizgalmasabb bérgyilkos-figuráit, illetve a kapcsolódó filmeket vegyük lajstromba. A lista a teljesség igénye nélkül készült, de talán kiderül belőle, miért számít a magányos hitman máig az egyik legnépszerűbb (anti)hőstípusnak az akciómoziktól a vígjátékokon át a szerzői filmekig.

A hiányzó címeket szokás szerint a kommenteknél lehet reklamálni.

1.This Gun for Hire (Frank Tuttle, 1942)

Graham Greene regényének jócskán átplasztikázott adaptációja egyben az amorális bérgyilkosfigura egyik első színrelépését is jelenti a tömegfilm színpadán. Frank Tuttle csak mérsékelten nihilista film noirjának hőse már 1942-ben felmutatott szinte mindent, ami a jegesszívű hitmanekkel fémjelzett alműfajban később szinte kötelező elemmé vált: végsőkig elidegenedett, magányos mizantróp hőse a kóbormacskákban találja meg egzisztenciájának szimbólumát (mert minden bérgyilkosnak kell egy kabala), álneve a mai napig a legmenőbb mind közül (Raven), és utódjaihoz képest ő jár a legközelebb a megváltáshoz (bűnlajstromát elsősorban egy zsaroló kivégzése és egy minden lében kanál bejárónő felpofozása jelenti). Az árulások hálójába keveredett Alan Laddnek még van esélye átlátni az őt körülvevő kusza viszonyokat, hogy végül – ha nem is egyértelmű patriotizmusból – a rendőrség helyett is leszámolhasson a japánokkal kollaboráló, köpenyegforgató megbízóival. Míg Greene hőse eleve egy újabb világháború kirobbantásán ügyködött, a This Gun for Hire címszereplője jóval visszafogottabb alkat: számító szemétláda helyett csak egy elveszett lélek a nagyvárosi éjszakában, felvértezve mindennel, amik miatt majd Melville szamurája és Besson Léonja is szerethető elkárhozottak lesznek. (SL)

2. A szamuráj (Jean Pierre Melville, 1967) avagy a bérgyilkos és az etika

Jean-Pierre Melville a francia filmes hagyományok, az új hullám és az amerikai noir köpönyegéből bújt ki, az ő köpönyegéből pedig boldog-boldogtalan Hollywoodon innen és túl, John Woo-tól a Bronson-Winner duón (A mestergyilkos) és Walter Hillen (Gengszterek sofőrje) át Jim Jarmusch-ig, Luc Bessonról és Takeshi Kitanóról nem beszélve – a felsorolt alkotók mindegyike köszönettel tartozik Melville-nek és egyik legnagyobb remekművének, A szamurájnak. Ez volt a rendező és Alain Delon első közös filmje, mindkettejük klasszikusokban bővelkedő pályájának egyik legfontosabb és legjobb műve. A modernkori Párizsban játszódó történet címe csak látszólag félrevezető: tény, a Delon alakította Jef Costello nem középkori japán harcos (és ha már itt tartunk, szokatlan neve ellenére nem is amerikai vagy olasz), de ballonkabátos nagyvárosi bérgyilkos létére éppen annyira tartja magát egy sajátos becsületkódexhez, mint a régmúlt Japánjában sodródó gazdátlan szamurájok, azaz roninok. A félresikerült munka után rendőrökkel és „kollégákkal” egyszerre küzdő, minimáléletet élő neo-szamuráj története a mai napig hatásos és lebilincselő mozi, megtekintése különösen tanulságos lehet bárkinek, aki szerint Woo A bérgyilkossal vagy Jarmusch a Szellemkutyával feltalálta a spanyolviaszt. (OD)

3. Hard Contract (S. Lee Pogostin, 1969) avagy a bérgyilkos és a világbéke

A virággyermekek értékrendjének feltűnése egy bérgyilkosfilmben legalább olyan groteszk élmény, mint Lee Marvin, kezében egy méteres nyalókával. A Hard Contract hírhedt nyitányában James Coburn figurája a legridegebb megélhetési gyilkos, akit valaha hátán hordott az Észak-Amerikai kontinens: egy délutáni matinén unott tekintettel és egy nagy tábla csokit majszolva nézi az éhező afrikai kisgyerekekről szóló dokumentumfilmet, majd végez a mellette ülő áldozatával, hogy a napot egy olcsó prosti mellett fejezze be (akivel az együttalvást már értelemszerűen nem vállalja). A hard contract – ahogy főnöke az utolsó, hatalmas pénzzel kecsegtető megbízást becézi – ezúttal egy három célpontot magában foglaló csomag, melynek végrehajtása során az európai kultúrvárosokban (lásd még: In Bruges) kavargó Coburn végül egyre inkább szembe kerül a szerelemmel és lelkiismeretével egyaránt. Habár kifejezetten visszafogott mozi, a Hard Contract a Hollywoodba beszivárgott korabeli ellenkultúra egyik legdirektebb hadüzenete a fogyasztói berendezkedéssel szemben, mely utóbbinak kétségkívül a rideg contract killer az egyik legemblematikusabb terméke. De a megszokott véres leszámolások és tragikus önfeláldozás helyett a Hard Contract hőse – és friss barátai – végül úgy érik el a megváltást, hogy nem kell belepusztulniuk: a béke és szeretet dicsőségét zengő finálé azóta is kuriózum az egzisztencialista tragédiákra kihegyezett szubzsánerben, melynek nihilizmusa csak a megbízó nietzschei gyökerű bon mot-jaiban üt át néha. (SL)

4. Öld meg Cartert! (Mike Hodges, 1971) avagy a bérgyilkos és a magánbosszú

Carter lehetne akár a Point Blankből ismert Walker brit megfelelője (még a nevük is hasonlít), csak éppen Carter egészen biztosan élő-lélegző személy, míg Walker... ki tudja. Mindenesetre a Michael Caine alakította bérgyilkos a pitbull-alkatú bűnözők közé tartozik, és – bár ez csak ritkán látszik rajta – nagyon bepöccent. Nem kifejezetten családcentrikus alkat, de azt még ő sem szereti, ha gyanús körülmények között megboldogul rég nem látott testvére. Így aztán visszatér szűkebb pátriájába, a festői (valamelyik indusztriálban utazó piktorra tessék gondolni) Newcastle-ba, hogy nyomozgasson, pofozgasson, rendet rakjon.
Mike Hodges a legjelesebb angol auteurök közé tartozik, bár mostanáig nem sokan szántak időt és energiát arra, hogy megénekeljék a tehetségét. Életműve bővelkedik értékes, egyéni stílusú darabokban – különös tekintettel a zseniális Krupiéra –, de első mozijával gyakorlatilag a csúcsa ért. Az időközben itthon is kiadott Ted Lewis-regényből készült adaptáció, közismert címén Get Carter máig élő kultmozi, irigyelt ideálja többek között Guy Ritchie-nek, és alapja két kevésbé jól fogadott remake-nek (Hit Man, 1972, Get Carter, 2000), a különböző "legjobb filmek"-listákon elért (teljesen megérdemelt) helyezéseiről nem beszélve. És akkor ott van még Caine is, aki... Akiről nem érdemes írni, őt látni kell ebben a filmben. (OD)

5. A sakál napja (Fred Zinnemann, 1973) avagy a bérgyilkos és a politika

A Frederick Forsyth-bestselleréből készített politikai thriller az egyik legszikárabb a bérgyilkosos alműfajon belül. Ritkán találni a hasonló tematikájú filmekben annyira szenvtelen és rejtélyes figurát, mint amilyen a Sakál kódnéven futó címszereplő, akit Forsyth állítólag Carlosról, a hírhedt terroristáról mintázott. Nem tudjuk ki ő és honnan jött, mi a valódi neve, mi a célja (már a megbízás precíz teljesítésén kívül) és milyen érzelmek zajlanak – ha egyáltalán – a pókerarca mögött (a szerepre többek között Michael Caine is bejelentkezett, de Zinnemann egy kevésbé ismert és markáns arcot keresett). Annyi biztos, hogy vérprofi gyilkosról van szó, akit a történet szerint a francia katonatisztek által létrehozott OAS szervezete bérel fel De Gaulle meggyilkolására. Miközben a Sakál lelkiismeretesen végzi az előkészületeket – többféle identitást kreál magának, fegyvert készített egy olasz mesterrel – a kínvallatástól sem visszariadó francia titkosszolgálat a nyomába ered. A könyveredeti ismerete nélkül a történet egy-két fordulata ad-hoc jellegűnek tűnik ugyan, de Zinnemann rendező a 145 perces játékidő egy pillanatára sem engedi lankadni a nézői figyelmet. Az 1997-es remake-nek ugyanezt sztárokkal és szuperfegyverekkel felturbózva sem sikerült elérnie. (BS)

6. Haver, haver (Billy Wilder, 1981) avagy a bérgyilkos és a nyugdíjalap

Kevés olyan ember akad a stáblistán, aki azóta nem tagadta meg ezt a filmet – és kevés néző, aki igazán utálni tudná. Való igaz, a morcos bérgyilkos és az őt "munka közben" zavaró öngyilkosjelölt története nem volt kasszasiker és a kritikusok sem áradoztak róla, de utóbbi valószínűleg inkább a „rendezőlegendához méltatlan” projektnek szólt, mint magának a filmnek. A hatvanas évek óta visszatérni nem tudó Billy Wilder már annak is örült, ha megbízták valamivel, és ha választhatott volna, bevallottan nem Edouard Molinaro (Őrült nők ketrece) Francis Veber (Magas szőke férfi felemás cipőben) darabjából készült A bajkeverő című – saját jogán is emlékezetes – fekete komédiájához nyúl. A párost 15 évvel korábban kitaláló direktor harmadszor dolgozott együtt Walter Matthauval és Jack Lemmonnal, és bár a Van, aki forrón szereti színvonalát nem sikerült hoznia, műve semmivel sem gyengébb a duó későbbi közös munkáinál (a Tengerre, tatá!-nál pl. nagyságrendekkel jobb). Szórakozásnak remek, de jelentősége mindezzel együtt sem komolyabb annál, ami bármelyik nagy rendező utolsó munkáját megilleti. (OD)

7. A bérgyilkos (John Woo, 1989) avagy a bérgyilkos és a szerelem

Ah Jong, akit egy szerencsétlen angol (félre)fordítás nyomán Jeffrey-ként ismerhet meg a néző, kedves és melegszívű figura. És történetesen az a munkája, hogy embereket öl. Leginkább olyanokat, akik megérdemlik, egy rutinszerűnek ígérkező éttermi kivégzés során azonban véletlenül megvakít egy énekesnőt. Kötelességének érzi, hogy gondoskodjon a lányról, ezért elvállal még egy utolsó munkát, miközben megbízói likvidálni akarják és a rendőrség is a nyomában.
A bérgyilkosban felvonul minden John Woo-védjegy a teátrális fegyverhasználattól a lassított felvételen felrebbenő galambokon át az inverzbe állítható férfihősökig (Ah Jong tükörképe az öntörvényű Li Ying felügyelő, aki szintén megsebesít egy civilt). A dialógok helyenként banálisak és giccsesek, a melodráma ott ólálkodik minden jelenetben. A film mégis működik, hála Woo akciórendezői kvalitásainak, de legfőképpen Chow Yun-Fat elnyűhetetlen sármjának, aki hitelesen varázsol hősszerelmest egy profi gyilkosból. (BS)

8. Nikita (Luc Besson, 1990) avagy a bérgyilkosnő és a magánélet

A Nikita címszereplőjének a film elején esze ágában sincs kinyírni senkit, legfeljebb önmagát: full betépve tart drogos pajtásaival egy gyógyszertár felé, ahol a tulaj és a rendőrség megjelenését követően már magától jön a gyilkolás is. A titkosszolgálat figyelmét nem kerüli el a lány ösztönös tehetsége, kiképzik és beépítik, csakhogy a Nikita álnevű ügynöknő új szerelme több az álca egyik összetevőjénél. A kötelességtudat szembekerül az érzelmekkel.
Ez a film volt Luc Besson első világsikert arató munkája a szakmai feltűnést keltő Élethalálharc és az inkább Franciaországban illetve Európában népszerű Metró és A nagy kékség után. A rendező meghódította vele Amerikát, ahol csakhamar remake (A bérgyilkosnő – John Badham, 1993) és tévésorozat (Nikita – 1997) készült belőle. A címszerepnek köszönhetően ideig-óráig világsztár lett Anne Parillaud, akit korábban inkább Alain Delon barátnőjeként és filmjeinek előszeretettel meztelenkedő mellékszereplőjeként ismerhetett a közönség. A Nikita egyik sajátossága, hogy állami alkalmazásban álló gyilkost ábrázol, nem bűnözőt, a másik, hogy ez a gyilkos egy látszólag törékeny nő. Már csak azért is érdemes újranézni ezt a mozit, hogy lássunk, honnan hová jutott el Besson 30 év alatt. (OD)

9. Leon, a profi (Luc Besson, 1994) avagy a bérgyilkos és a bébiszitterkedés

Luc Besson nagyon szeret mesélni. Régebben tudott is. 1994 tájékán például még egészen biztosan, ekkoriban mutatta be ugyanis amerikai barátainak Leont, a profit. A bérgyilkost, aki szigorú szabályok szerint él, keveset beszél, ülve alszik, mindössze a tejet és a Gene Kelly filmeket szereti, és mindig egyedül dolgozik. Egészen addig, mígnem egy nap bizarr barterüzletbe bonyolódik a hirtelen árvává lett szomszéd kislánnyal, Mathildával. A családja kiirtása miatt bosszúra szomjazó tizenkét éves kislány ettől kezdve írni, olvasni és szeretni tanítja a gyökértelen bérgyilkost, aki cserébe beavatja őt a szakma rejtelmeibe.
A Leon, a profi volt Besson első, az Egyesült Államokban forgatott mozija, ráadásul a rendező-forgatókönyvíró mellett az odahaza már népszerű, de a tengerentúlon ekkor még szintén jobbára ismeretlen Jean Reno (Leon), valamint az itt debütáló Natalie Portman (Mathilda) is e filmnek köszönheti nemzetközi hírnevét. S bár első tengerentúli kirándulása óta Luc Besson igencsak rákapott a sztorizgatásra, a pókerarcú bérgyilkos és az angyalarcú kislány különös barátságát taglaló véres mesét (sajnos) azóta sem sikerült túlszárnyalnia. (KCS)

10. Otthon, véres otthon (George Armitage, 1997) avagy a bérgyilkos és a depresszió

Milliószor láttuk már: az idegenbe (legtöbbször egy nagyvárosba) szakadt, már nem is annyira fiatal férfi vagy nő hosszú kihagyás után visszatér gyerekkora színhelyére, és számot vet azzal, mit sikerült elérnie eddigi életében, miközben megnézheti, hogyan alakult egykori iskolatársai, barátai sorsa – lásd: A régi környék, Gyönyörű lányok, Facér Jimmy. Az Otthon, véres otthon is ezt a koreográfiát követi, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy főhőse nem depressziós értelmiségi, hanem egy bérgyilkos. A kellemetlent (tíz éves érettségi találkozó) a hasznossal (újabb megbízatás) összekötő Blank remek vígjátéki figura, de alakítója, John Cusack igyekszik nem elbagatellizálni a neurózisait. Az eredmény így egy különös műfajhibrid, amely családi vígjátéknak túl erőszakos, valódi quarterlife crisis (kapunyitási krízis http://velvet.hu/trend/qarter0426/)-filmnek túl komolytalan, cserébe viszont ügyesen domesztikálja tovább a bérgyilkos-figurát, és nem mellesleg szórakoztató kisvárosi komédia. (BS)

11. Szellemkutya (Jim Jarmusch, 1999) avagy a bérgyilkos és a busido

Ahogy fentebb már esett szó róla, Jarmusch-filmjének bérgyilkosa nem a semmiből ugrott elő, a figura sokat köszönhet Melville klasszikusának (A szamuráj). A Szellemkutya azonban korántsem érdektelen rip-off, Jarmusch konzekvensen fejlesztette tovább az életét szigorú kódok mentén élő magányos bérgyilkos alakját. A Forest Whitaker (a szerepet egyenesen rá írta a rendező) által játszott afro-bérgyilkos szellemi táplálékát a 18. században íródott, a busido-erkölcsről szóló Hagakuréből meríti, sőt a film fejezeteit is az innen származó veretes mondások vezetik fel. Ugyanezt a spirituális vonalat vitte tovább a rendező a tavalyi Az irányítás határaiban, a Szellemkutya azonban nem csak metaforikus síkon értelmezhető, így jóval közönségbarátabb produkció. Nem hiányzik belőle a rendező munkáira jellemző fanyar humor sem, felejthetetlen az idős maffiózók vagy a francia jégkrém árus alakja, de a postagalambokkal kommunikáló, látszólag érzelemmentes Szellemkutya is beilleszthető a szerethető Jarmusch-figurák sorába. (BS)

12. Erőszakik (Martin McDonagh, 2008) avagy a bérgyilkos és a megváltás

Nem csak a 2008-as év, de talán az egész évtized egyik legkellemesebb meglepetése volt a korábban színpadi szerzőként ismert Martin McDonagh elsőfilmje (mindössze egy rövidfilmet készített csak előtte: a Six Shooterért rögtön kapott is egy Oscart). Amikor Colin Farrell és Brendan Gleeson állandóan civakodó bérgyilkospárosa (zseniálisak mindketten) a film elején megérkezik Bruges-be, még úgy tűnhet, csak egy átlagosnál szebben fényképezett akciókomédiára számíthatunk. Az In Bruges azonban, bicskanyitogató magyar címe ellenére, valójában egy sorsdráma, pontosabban sorsdramedy, amely a megváltásról, lelkiismeretről, barátságról elmélkedik, de nem a szerzői, hanem a műfaji filmek modorában, ennél fogva az is kitűnően szórakozhat rajta, akinek még a finálé után sem esik, le, hogy Bruges = purgatórium. (BS)