Milano Calibro 9 – olasz, 1972. Rendezte: Fernando di Leo. Írta: Giorgo Scerbanenco novellájából Fernando Di Leo. Szereplők: Gastone Moschin (Ugo Piazza), Barbara Bouchet (Nelly Bordon), Mario Adorf (Rocco Musco). 100 perc – olasz verzió.
Utazók, útra fel! – Mit kell tudni róla?
A többek közt Leone és Fulci forgatókönyvírójaként induló Fernando di Leo az olasz zsánerfilm hőskorának talán kevésbé ismert, ám felettébb képességes rendezője volt. Jóllehet filmográfiáját olyan különböző műfajú és hangfekvésű tételek ékesítik, mint a huncutkodással csurig bélelt, ám főleg sokkolóan brutális zárlata miatt feledhetetlen feminista road-movie, az Avere vent’anni (angol címén: Being Twenty) vagy a Joe Dallesandro jelenlététől becses szadista kamara-thriller, a Vacation Massacre, munkássága javát és gerincét a kemény tapintású poliziottesco-i jelentik. A neorealista környezetábrázolást elrajzolt hősökkel és bőséges erőszakkal vegyítő olasz bűnfilmek felfutásában di Leo-nak oroszlánrész jutott, a Milano Calibro 9 pedig – mely a direktor milánói trilógiájának első része – bízvást nevezhető a tágan értelmezett alműfaj egyik legnagyobb hatású darabjának: a Giorgio Scerbanenco novellájából adaptált, Melville szellemét idéző neo-noir nem csupán di Leo életművében gyakori vonatkoztatási pont (a Diamanti sporchi di sangue akár remake-jének is tekinthető), de az egész olasz bűnügyi film, sőt, Quentin Tarantino számára is fontos referencia.
Egy táska rejtélyes fényei – Miről szól?
A Keresztapa 2 Don Fanuccija, a bulldogképű Gastone Moschin játssza Ugo Piazzát, akit három éves börtönbüntetése után rögvest vegzálni kezd egykori megbízója, mivel bevonulása előtt egy balul sikerült akcióban 300 ezer dollár tűnt el nyomtalan. A milánói bűnvilág fejese, az Amerikai úgy sejti, hogy a pénz Piazza birtokában van, így a nyúzott alsókutya folyvást élvezni kénytelen egykori kollégáinak figyelmes társaságát – majd azok erélyes unszolására újra a maffia kötelékének mogorva tagja lesz. Ugo egyre csak ártatlannak mondja magát, idővel pedig sikerrel tereli másokra a gyanút, ám a túlélésért folytatott küzdelmét a minden lében kanál rendőrség (élén a Frank Wolff alakította helyi kapitánnyal) jócskán megnehezíti. A vigaszt Barbara Bouchet bájai nyújtják.
Apró különbségek – Hol jön QT a képbe?
Ugyan Tarantino első és meghatározónak tekintett di Leo-filmjét a Mister Scarface jelenti (benne a mindig figyelemre érdemes Jack Palance-el), a Ponyvaregény lakonikus bérgyilkos-párjának pedig a trilógia második része, az Embervadászat antihősei (Henry Silva és Woody Strode) szolgáltak modellként, a Milano Calibro 9-ről sem mondható, hogy hidegen hagyta volna a Santa Monica-i videótékást. A csavaros cselekmény rendre táskákkal folytatott tranzakciókat tárgyal, egy alkalommal például egy tekepályán folyik le feszült adás-vétel, amelynek során egy vécéfülkében hagyott szállítmányt kell valakinek elhoznia – a jelenet pedig könnyen felidézheti bennünk a Jackie Brown vonatkozó (jóllehet, öltözőbe helyezett s különböző kifutású) szcénáját. Ám kivált a Kutyaszorítóban hírhedt kínzásának egyik mintája azonosítható be kellő pontossággal, hiszen a nyitány erőszakáradatának egyik villanásaként a tomboló Mario Adorf a borbély ijedt vendégét borotvával próbálja szóra bírni az eltűnt pénz ügyében. A jelenet persze szerényebb igényű, mint Tarantinóé, alig néhány másodpercig tart, s Adorf Michael Madsennel szemben csak az arcon munkálkodik – ám a hatás hasonlóan sokkoló erejű.
Csak ugatsz egész nap, kicsi kutya…? – Hommage, „lopás”, vagy valami más?
Noha di Leo hatása számos Tarantino-képsoron és karakteren megmutatkozik, kettejük közül – mint a szóba kerülő esetek legtöbbjénél – sokkal inkább di Leo tartozik köszönettel kései hódolójának. Amiképp megannyi más elfeledett szennyfilmes esetében Jack Hilltől Sergio Sollimáig, a di Leo iránti érdeklődés is nagyban Tarantino nyomán izzott föl (újra), s neki köszönhető, hogy az általa olasz Don Siegelnek címkézett direktor a zsánerrel foglalkozók szemében már-már komolyan veendő filmszerzőként kanonizálódott. A Milano Calibro 9 renoméján különösen sokat javított, hogy neves rajongója szerint minden idők legjobb olasz noir-ja.
Megmondom én nektek, miről szól a Like a Virgin! – Verdikt
Tarantino ízlésében ezúttal sem kell csalatkoznunk, mivel di Leo munkája mai szemmel is lehengerlő erejű filmalkotásnak tetszik. A Luis Enriquez Bacalov zenéjére komponált indító szekvencia - melyben egyéb attrakciók mellett leköpnek egy galambot, egy ledér öltözetű nő fejét pedig beleverik az asztali vázájába - már önmagában is nehezen feledhető, később Mario Adorf hisztérikus grimaszai, Moschin kőarca, majd heves öklözések uralják a vásznat, egy alkalommal pedig hosszú percekig szemlélhetjük a melltartóban vonagló Barbara Bouchet-t. Ennyi egy olasz B-filmtől már bőven elég volna, ám a Milano Calibro 9 korántsem csupán a látványosságai és intenzitása révén érdemes a figyelemre. Az ügyes cselekményvezetés és a főszereplővel kapcsolatos kételyek miatt az izgalom végig kitart, az atmoszféra közben súlyosan szorongató, ráadásul a film a becsület és az árulás témáit mélységükben tárgyalja meg. Ugo Piazza a morálját vesztett, önpusztító maffiából igyekszik szabadulni minden erejével, ám elátkozott sorsa aligha engedi: küzdelmének szívszorító végjátéka a noir leghatásosabb fináléi között is kiemelt helyet érdemel.
