David Cronenberg. Magyar műfaji film. Erotika és pornográfia. Joggal vethető fel, hogy e tematikai ív mögött az egyre szélesebb közönségek felé való nyitás szándéka húzódik meg, ám a harmadik Prizma izgatott felnyálazását követően a tévedés hervasztó konstatálása vár a fogyasztóra. A használható képek túl kicsik, a matt, nedvszívó lapok első forgatásra kihullnak, és nincs benne animál. Az eléggé csak nagy ritkán deskriptív szövegek pedig olyan aggastyánok szellemi önkielégítéseiből merítenek, mint amilyen az Orgiáról lefitymálóan értekező Jean Baudrillard, vagy a büszkén homoszexuális Michel Foucault... Ez persze mindösszesen löttyedt irónia, szeretettel, odaadó figyelemmel lapozható és lapozandó (tényleg, az egész szét-hul-l-o-t-t), elvégre, a Prizma eltökélt csipet-csapata nem alsó fiókok legaljára, spermabankok mosdójába pozícionált kiadvánnyal rukkolt elő, hanem ezúttal is a filmkedvelők és filmet érteni vágyók keménymagjához intézte többnyire lebilincselően tudálékos szavait.

Baudrillard és Foucault citálása – lévén a toszogatás történelmi teoretikusai – egyébiránt nemcsak hogy természetes, de megkerülhetetlen, ahogy pl. Susan Sontag vagy Linda Williams idevágó munkássága. Utóbbitól a valóban hiánypótló folyóirat a lehetőségekhez mérten nagy terjedelemben közöl fordítást Műfaji gyönyörök címmel, ahol is a musical és az egész estés pornó strukturális és ideologikus hasonlóságai válnak szemléletessé a két műfaj ikonográfiájának és hatalmi-dinamikájának mélyreható vizsgálata során. (Forrás a Hard Core: Power, Pleasure and the Frenzy of the Visible szerkesztett fejezetei.) Williams főleg a The Opening of Misty Beethowen delikát részletezésével mutat rá, hogy a női és férfi princípiumok másutt, például a musicalben, sokkal szublimáltabban érvényesülő viszonyrendszere a narratív pornóban milyen pregnánsan artikulálódik – az elsődleges, fogyasztói vágyfokozással egyidejűleg. Hogy mikor ki van fölül, az nem pusztán topográfiai dilemma, a női gyönyör, illetve dominancia hitelesítése, szemben a férfiakéval (lásd cum shot), jóval több történetvezetési rafinériát igényel, mint amennyit a műfajhoz hajlamosak vagyunk társítani.

Kiss Kata Catherine Breillat filmográfiáját szintén a pszichoanalitikus-politizáló tartalomelemzés módszerével közelíti (Ne félj az obszcéntől!), felhívva a figyelmet, hogy Breillat mozgóképes kiáltványai milyen érzékletesen reflektálnak nemcsak a prototipikus pornó, de a feminista olvasatok, úgy egyáltalán a feminizmus buktatóira, visszásságaira, patriarchális igénybevehetőségére. Kiss a frivol szekvenciák kihüvelyezésén túl forgatástechnikai megemlékezések formájában teszi közszemlére a sokat támadott direktornő ábrázolási konvencióit és ars poeticáját: a nő szuverénként, a testiség szubjektumként kezelését, a fallocentrikus ökonómia megkérdőjelezését, azokat a módokat, ahogy a nő a szégyen érzelmi, egzisztenciális határhelyzeteiben túllép önmagán, és visszanyeri méltóságát. Kiss nagyon jó hangot üt meg: esszéje sűrű, de kellőképpen olvasmányos is, az átlagos Homo Sapiens számára is érdekes és érthető.

Nem igazán mondható ez el a megélhetési töprengést vélhetőleg más kognitív regiszterekben űző Tóth Zoltán Jánosról, bár lehet, hogy a számára adatott túl kevés (négy) oldal miatt követhető nehezen grandiózus elméleti nekirugaszkodása. (Kötött oldalszám esetén talán a kisebb betűméret és a margók kihúzása lehetett volna gyógyír, mert amúgy eszmei végtermékei a neten – pl. Apertúra – könnyebben emészthetők.) Ő is a rejtett presztízsű reprezentációkkal molyol (A pornófilm realista esztétikája), viszont mire – többek között a „szubsztantív esszencián”, „a valóság kontraszelektív alkalmazásán”, a „szomaesztétikán” keresztül – eljut a film „extravertált ontológiájának létezéséig”, az olvasó – ha és amennyiben átlagos Homo Sapiens – az olvasás szövődményeként hajlamos a szavak helyett csillagokat és egyéb ákombákomokat látni.

A hardcore egy felhasználóbarátabb verziójával szolgál a Tapintatlan nekrofília. Nemes Z. Márió történelmi (Harmadik Birodalom), irodalmi (liebestod) és műfajtörténeti alapokon (splatterpunk, Wende-horror) lépdelve hidalja át a gyomorpróbáló érzelmesség megjelenítésének Charles Baudelaire és Jörg Buttgereit közötti távolságát, a kereszthivatkozások és idézetek obligát halmozásán messze túl, az őrült asszociációk érthetőségén éppen innen. Érzéki, magával ragadó tetemre hívás, amin az sem tud csorbítani, hogy alkalomadtán Buttgereit nevében egyel több té vagy eggyel kevesebb gé betű van. Persze, mert ez költészet.

A további három tanulmány kellemesen nyugodt, emberközeli stílusban okít.

Sepsi László a pornó-remake-ek kapcsán morfondírozik a mainstream és a hetvenes években virágzó, narratív pornó szimbiotikus-parazitisztikus viszonyáról (To Fuck or Not to Fuck), ami önmagában informatív tevékenység, viszont a hermeneutika amaz trendi keretrendszerével mímeli mindezt, melynek árnyékában dolgozata szinte eltűnik. A kulturális evolúció modellje patentül illik a motívumok és narratív sémák zsánerközi és zsánerteremtő mozgásaira – és erre Sepsi nagy türelemmel és aprólékossággal hívja fel a figyelmet –, ugyanakkor a dawkinsi invenció (miszerint a Dolgok változása nem annyira a Homo Sapiens, hanem inkább a mém replikációs igénykielégülését biztosítja) a nézőpontok tétnélküli kérdése marad csupán. Hogy egy inkriminált újrában milyen szerzői törekvések mentén rakódik popsin E.T. – nemcsak a helyszűke, egyúttal az érdektelenség homályába vész. Kíváncsiságunk mélységi tágítása nélkül az ilyetén mintagyűjtő esszék célja kimerülni látszik egy olyan gondolatkísérlet igazolásában, melynek gyakorlatibb haszna a jövő zenéje lehet. Mellesleg a szerző egyik ellentmondásos megfogalmazásában („legvirulensebb motívumok kizsákmányolása”) – talán öntudatlanul – meghívja a reprezentációk terjedésének Sperber-féle teóriáját, a praktikumot egyelőre szintén csak ígérő epidemiológiát.

Farkas Gábor röpke történeti áttekintést ad a stag filmtől a webkettő cyberszexszel kacérkodó lehetőségeiig bezáróan, kiemelve az amatőr és az ipari pornó kölcsönhatásait (A pornó színeváltozásai). Lénárt András a spanyol temperamentum XX. századi cenzurális sanyargatottságát veszi górcső alá (Hispán erotika), aminek eredményeképp nem pusztán a nemzeti filmtörténet „műfajspecifikus” (pontosabban, tematikailag és/vagy ábrázolás-technikailag érintett) szeletével, de egy instant kultúrtörténeti riporttal is kedveskedik nekünk. Vagyis az olvasónak.

Aki ezen a ponton ugyan már nyomasztóan okosnak érezheti magát, ám a Prizma szépirodalmi inzertje (Chuck Palahniuk: Utómunka, fordította Roboz Gábor) a maga brutális profánságával emlékeztet az eddigiekben mostohán kezelt igazság brutalitására, a reprezentációk (!) és a valóság (?) szeparálhatatlanságára, illetve szeparálásának következményeire. Lehet, hogy ezt is érti Baudrillard a hiperrealizmus, vagy Tóth a referencia autoritása alatt? Elképzelhetőnek tartom, hogy valószínűleg nincs kizárva.

Kellő műveltség hiányában a kísérleti és kisfilmek szekció sem részesülhet tartalmi kifogásokban, az Ulrich Gábor és Peter Tscherkassky oeuvre-ja iránt mindkét kritikus (Orosz Anna Ida, valamint Lichter Péter) ínycsiklandó tömörséggel kelt étvágyat.

Az írások a fentitől eltérő, a kiadvány tartalomjegyzékében feltüntettet sorrendben követik egymást.



Függelék: Pornó-témájú cikkek a Filmvilágban

Király Jenő - Amerikai kéjcirkusz (Összehasonlitó szexuálesztétika)
Király Jenő - A pornográf szende
Király Jenő - A felébredt test
Varró Attila - Mese felnőtteknek (Amerikai pornóklasszikusok)