Múlt héten került a mozikba a megtörtént eseményeken alapuló I Love You Phillip Morris, amelyben Jim Carrey és Ewan McGregor egy meleg szerelmespárt alakít. Ez adta az ötletet ahhoz, hogy Piszkos12 rovatunkban összeszedjünk egy tucatot azokból a filmekből, amelyekben, így vagy úgy, de megjelenik a homoszexualitás témája. Mivel az I Love You Phillip Morris-ban egyenlő arányban keverednek a drámai és vígjátéki elemek, igyekeztünk mindkét műfajból válogatni. A lista ennek ellenére is meglehetősen eklektikusra és önkényesre sikeredett, a hiányolt címeket a kommenteknél lehet reklamálni.

1. Van, aki forrón szereti (Billy Wilder, 1959)

Billy Wilder klasszikusa nem csak minden idők egyik legjobb homoerotikus petárdákat durrogtató filmje, hanem minden idők egyik legkiválóbb vígjátékaként ragyog a mai napig makulátlanul. Örök hivatkozási alap, betéve ismert párbeszédekkel és beszólásokkal, két lecsúszott jazz-zenésszel a középpontban, akik a maffia és pénztelenség elől egy női együttesbe menekülnek Josephine és Daphne néven. Az alkoholtilalom idején, tilos a szesz, tilos a férfi, tilos a nő – válság idején azonban a világ kifordul magából és a Jack Lemon által játszott figura rövid úton azonosul az általa szépen felépített Daphne szerepkörével, hogy aztán rumbatökökkel a kezében a milliomos Ozgood karmaiba meneküljön. Tony Curtis milliomosnak álcázza magát, ám a nagy, szerelmes, őszintének szánt csókot mégis nőként süti Marilyn Monroe arcára. Senki sem tökéletes – Billy Wilder eme film rendezőjeként (is) az volt, azt is tudta, hogyan lehet egy akkoriban kényesnek számító témakört a feje tetejére állítani és reprezentálni, mellesleg kiparodizált egy alapvetően vígjátéki műfajt is, a nemek harcán nyugvó screwball comedyt. (AN)

2. The Boys in the Band (William Friedkin, 1970)

Heteroszexuális létére az Oscar-díjas William Friedkin két olyan filmet is rendezett, amelynek bemutatása jelentős volt a melegek hollywoodi ábrázolása és megítélése szempontjából. Az első ilyen mérföldkő a Boys in the Band című dráma volt, amely 1970-ben, egy évvel a rendező világsikert arató remeke, A francia kapcsolat előtt került a mozikba, és – bár nem könyvelhetett el kiugró anyagi sikert – komoly becsben tartotta a kritika, felhívta a figyelmet a már addig sem ismeretlen direktorra – nem mellesleg ez volt az első mainstream film, ami nyíltan a saját nemükhöz vonzódó férfiakat ábrázolt.
A mű Mart Crowley elismert és fontos színdarabja (magyar címén Fiúk a csapatból, bár a kifejezés jelentéséhez talán közelebb állna a „Szintén zenészek”) alapján készült, ami gyakorlatilag a Nem félünk a farkastól „homoszexuális átirata”. Egy csapat meleg férfi (mindegyikük egy meleg sztereotípia megszemélyesítője) gyűlik össze egyikük lakásán, hogy megünnepeljék egy barátjuk születésnapját, amikor váratlanul beállít a házigazda mit sem sejtő régi barátja. A "fiúk" igyekeznek megőrizni a látszatot a hetero (?) idegen előtt, ami inkább tragikus, mint komikus helyzetekhez vezet, egészen a lebukásig és a keserű számonkérésig. Friedkin mesterien adaptálta Crowley forgatókönyvét, hasonló szellemben, mint korábban Harold Pinter ugyancsak saját darab alapján írt szkriptjét (A születésnap, 1968): néhány rövid betét kivételével nem töri meg a zárt helyszín uralmát, a színpadias hatást filmes eszközökkel (vágás, kameramozgás) és a klausztrofób belsők kreatív felhasználásával ellensúlyozza. Brillíroznak a színészek (többségük az eredeti off-Broadway előadásban is szerepelt és AIDS-ben hunyt el), beleértve a legismertebbet, Cliff Gormant (Szellemkutya, Mindhalálig  zene) is, akinek Obie-díjra érdemesített affektálása szórakoztató kontrasztban áll későbbi, ismertebb, "keményfiús" szerepeivel. Összességében a Boys in the Band nem csupán a queer cinema klasszikusa, igazi remekmű is egyben – igaz, ismertsége nem ér fel értékéhez és jelentőségéhez. (OD)

3. Őrült nők ketrece / Madárfészek (Edouard Molinaro, 1978; Mike Nichols, 1996)

Jean Poiret 1973-ban írt színdarabja jelentős karriert futott be, a sikeres bemutatót követően filmadaptáció készült belőle (francia-olasz gyártásban), amelyet két folytatás is követett, ’83-ban, musical formájában debütált a Broadwayen, végül ’96-ban Mike Nichols rendezett belőle remake-et. A történet egy klasszikus bohózat-alapszituációra épül, a téma azonban jóval merészebb a műfajban megszokottnál. (Ha lehet hinni a wikipedia bejegyzésének, „Magyarországon az Őrült nők ketrece volt az első olyan film a mozik műsorán, amelyben a homoszexualitás – vígjátéki megközelítésben ugyan, de – központi motívumnak számított.”) A francia-olasz változatban a helyzetkomikumon van a hangsúly, a szöveghű amerikai átiratban a politikai-társadalmi kontextus egy árnyalatnyival markánsabb, de mindkét film erőssége a színészek játékában rejlik – előbbiben Ugo Tognazzi és Michel Serrault, utóbbiban Robin Williams, Nathan Lane és Gene Hackman alakít nagyot. (BS)

4. Portyán (William Friedkin, 1980)

Levágott végtagok kerülnek elő a New York-i öbölből, amit a rendőrség összekapcsol a partnereit lemészároló homoszexuális sorozatgyilkos tetteivel. Edelstein hadnagy (Paul Sorvino) az újonc Burns-t (Al Pacino) szemeli ki a szadomazo közegbe való beépülésre, mivel emlékeztet az áldozatokra. Burns feladata a gyilkos figyelmének felkeltése és lebuktatása, jutalma detektívi kinevezés. A rendőr egyre mélyebbre merül a bőrszerkós férfiak világába, ami hatással van a személyiségére: eltávolodik a barátnőjétől és a kollégáitól.
A Portyánnak kifejezetten jót tett az elmúlt három évtized. Friedkin műve sok szempontból megelőzte a korát, és még ha nem is tökéletes mozi, jóval érdekesebb legtöbb kortársánál és nagyságrendekkel értékesebb a hírénél (annak idején Arany Málna-díjakra jelölték és a forgatását is megpróbálták hátráltatni a tiltakozók, ma a melegek egy része is dicséri az interneten, és David Fincher veszi át egyes megoldásait a saját sorozatgyilkosos filmjéhez). (OD)

5. The Living End (Gregg Araki, 1992)

A New Queer Cinema fenegyerekének az 1992-es Sundance Filmfesztiválon debütált, majd áttörést hozó mozija az amerikai függetlenfilm válasza a Thelma és Lousie-ra: a filmkritikus Jon és a dzsigoló Luke a pozitív HIV-teszt kézhez kapása után minden mindegy alapon nekivág az éjszakának és az országútnak, hogy eközben magvas szentenciákban értekezzenek a süllyedő nyugati társadalom sajátosságairól. Araki már itt felmutatja a Totally Fucked Upot, illetve a nálunk is bemutatott Elátkozott generációt és Út a pokolba-t magában foglaló Teenage Apocalypse Trilogy meghatározó stiláris jegyeit. Statikus kameraállások, képregényeket és videóklipeket idéző, agyonstilizált díszletek, a képsorok alatt folyamatosan zúgó underground zene és a mereven bábszerű színészek által kinyilatkozott, többnyire nihilista gondolatok adják az Araki-ouvre esszenciáját, aki a kilencvenes évek rezignált kilátástalanságát Larry Clark dokumentarizmusa helyett felstilizált rémálmokon keresztül próbálta megragadni. A The Living End az évtized formabontó lovers-on-the-run filmjeinek egyik emblematikus darabja (árulkodó, hogy a trend non plus ultráját, a Keretbe feszítve-t jegyző Jon Jost executive producerként szerepel a stáblistán): mintha az évezred utolsó évtizedébe csöppent ifjú Godard összedobta volna a Bolond Pierrot homoverzióját, képen kívülre szorított erőszakjelenetekkel, kendőzetlen filmes utalásokkal és minden politikai töltetet a „fuck the word” mottóra cserélve, miközben a párbeszédek alatt kedvenc EBM-slágerei zajongnak, KMFDM-től 16 Voltig. (SL)

6. Priscilla - A sivatag királynőjének kalandjai (Stephan Elliott, 1994)

A Szigorúan Piszkos Ügynökkel indult Stephan Elliott második filmjének diadalútja nívós fesztiválok és komoly nemzetközi elismeréseken keresztül vezetett a kult-státuszig, hogy aztán az egyik legsikeresebb ausztrál filmként kerüljön be a queer-szubkultúrát körüljáró mozik diszkófényekkel bevilágított panteonjába. A könnyed hangvétele ellenére is olykor drámai húrokat pengető, zenés betétekkel fűszerezett road movie három drag queen-performer (Terence Stamp, Guy Pearce és Hugo Weaving) útját követi nyomon keresztül az ausztrál sivatagon egy levendula-színűre mázolt, kiszuperált iskolabuszban, miközben a szubkultúra esztétikájának és a végeláthatatlan sziklás pusztaság találkozása már magában különleges vizuális világot teremt. Mint azt a „hogyan lettem drag queen?” kérdésre válaszoló, paródiába hajló flashbackek mutatják, a Priscilla sikerrel tartja távol magát az ilyenkor megszokott sablonoktól, és a kiváló színészi alakításoknak köszönhetően képes a jelmezbe bújt férfiakat hús-vér emberként ábrázolni, akiknek életvitele jóval túlmutat az eszképizmustól fűtött elrejtőzésen a nyolcvanas évek hagyatéka és a női ruhák mögé. (SL)

7. A fiúk nem sírnak (Kimberly Peirce, 1999)

Különleges darab Kimberly Peirce filmje, egyrészt mert megtörtént eseten alapul, másrészt mert egy ritka jelenséggel foglalkozik. Viszonylag gyakran fordul elő, hogy lányok férfiak szerepkörével azonosulnak, vagy csak férfiasabban öltöznek és viselkednek – főként mert kényelmetlenül érzik magukat a társadalom által meghatározott női szerepkörökben és/vagy mert nem elégedettek saját testükkel és önképükkel. Ritka azonban, amikor valaki nőként 100%-osan az ellenkező nemhez sorolja magát, és eredeti nemét tévedésként fogja fel. Brandon Teena ilyen srác volt, kisvárosban élt, szeretett együtt lógni a haverjaival, sőt még barátnőt is szerzett. Ugyan mi mást is tehetnének a homofób haverok, amikor fény derül arra, hogy kölyökképű spanjuk lány, minthogy megerőszakolják; ugyan hogyan máshogy reagálna egy nő ha fény derül arra, hogy feminin barátja tényleg nő, minthogy elmélyíti kapcsolatukat. A visszásságok kiemeltek, ezen nincs mit csodálkozni: Kimberly Pierce leszbikus, Brandon Teena történetében annak idején igazán a nemi-erőszakoló (börtönbüntetését töltő) John Lotter személyisége fogta meg. (AN)

8. Mentsd meg a pom-pomlányt! (Jamie Babbit, 1999)

A South Park egyik emlékezetes epizódjában (Cartman sucks) Butters egy szexuális átnevelő táborba kerül, ahol megpróbálják állítólagos nemi eltévelyedését korrigálni. Nagyjából ugyanez a története Jamie Babbit camp-komédiájának, és nagyjából ugyanazokat a kézenfekvő poénokat csapja le ő is. A főhős egy tinilány, Megan, látszólag nagyon rendben van az élete: népszerű pom-pomlány, a focicsapat kapitányával jár, és a jegyei sem rosszak. Szüleinek és barátainak azonban feltűnnek bizonyos baljós jelek, így jobbnak látják beutalni a True Directions néven futó átnevelő táborba, ahol a társadalom elvárásainak megfelelő viselkedésmódokra okítják őket. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy a fiúk fát vágnak és autót szerelnek, a lányok vasalnak és főznek, miközben a tanárok a hetero életmód előnyeit ecsetelik a számukra. A fiatalok többsége persze éppen itt, a hasonszőrű társakkal összezárva ébred rá végleg, hogy hová tartozik valójában, a többiekben pedig csak tovább nő a bűntudat és a szégyen. Babbit filmje mindezt karikírozva, szándékosan harsány alakításokkal, John Waters-komédiáit idéző (bár annál szelídebb) humorral illusztrálja, szellemesen kigúnyolva a többségi társadalom szűkagyúságát és bigottságát. (BS)

9. Brokeback Mountain - Túl a barátságon (Ang Lee, 2005)

Ang Lee drámája a 21. század és a queer-elméletek témakör tanulságait levonva kérdőjelezi az alapvető billogokat és azt, hogy van-e értelme egyáltalán meleg-hetero fogalmak mentén való gondolkodásnak. Óvatosan teszi ezt; két főhőse a külvilág előtt nem vállalja fel románcát, sőt párbeszédeik általában erről a dilemmáról szólnak, Ennis DelMar és Jack Twist valójában kettős életet él – házas, családos emberek, ráadásul csak az egyik félnél rendszeresek az elhajlások. Az identitások véletlenül sem stabilak, kettejük közül Ennis a férfiasabb és konzervatívabb, mégis ő kezdeményez, Jack a gyengébb és törékenyebb, mégis ő a rodeósztár. A cowboyok köztudottan az erősebb nem archetipikus fazonjai, Lee is igen sok beállítást szentel annak, hogy hangsúlyozza ezt és figuráit a férfias erő abszolút szimbólumaként tüntesse fel. A kapcsolatuk a mítoszt rombolja, Lee is ezt teszi, hiszen műve nem csupán meleg-szerelemi történetként, hanem az egyik legmegrázóbb filmes románcként is megállja a helyét – az csak mellékes, hogy a szerelem férfi-férfi között folyik, kivált mert történetük a semmibe vezet. (AN)

10. Egy szoknya, egy szoknya (Ol Parker, 2005)

Ol Parker filmjének története egyáltalán nem eredeti (sőt!), nincs is izgalmasan elmesélve, és kimagasló színészi alakításokat sem találhatunk benne. Egyetlen szempontból azonban nagyon tanulságos produkció: demonstrálja a műfaji szabályok (klisék) mindenhatóságát. Egy szabvány romkommal van ugyanis dolgunk, amely egyetlen kérdést próbál megválaszolni: mi történik akkor, ha a mennyasszony éppen az esküvő napján találkozik az „igazival” (aki nem a vőlegénye)? A házasság persze megköttetik, de a templomban megpillantott vadidegennel egyre közelibb viszonyba kerül az újdonsült feleség, így előbb-utóbb döntenie kell a hogyan továbbról. A forgatókönyv első változatában a vadidegen még férfi volt, de az alkotók, érzékelve, hogy az alapötlet nem éppen forradalmi, átírták egy nőre a szerepet. Tették mindezt úgy, hogy egyáltalán nem akartak „melegfilmet” készíteni. A főhős barátai és szülei persze meglepődve veszik tudomásul a nő szexuális pálfordulását, de ezen aztán túl is lendülünk, a hagyományos queer-filmeket meghatározó indentitásproblémákat, a társadalom és egyén konfliktusát zárójelbe teszi a történet. Minden a romkomok sablonjai szerint történik (még a finálébeli elmaradhatatlan „futás egymáshoz”-jelenet is), amitől a film nem lesz izgalmasabb, viszont politikailag maximálisan korrekt az üzenet, mely szerint nincs különbség szerelem és szerelem között. (BS)

11. Férfiakt (Esztergályos Károly, 2006)

A magyar rendezők nem nevezhetőek különösebben szemérmesnek, már ami a homoszexualitás témájának beemelését illeti. Az első említésre méltó – és mind közül talán a legjobb – film a Makk Károly-féle Egymásra nézve (1982), amely egy újságírónő sorsán keresztül kapcsolja össze a kényes politikai-közéleti kérdéseket egy személyes tragédiával. Szomjas György ’94-es drámájában (Csókkal és körömmel) egy elvált asszony szeret bele a bébiszitterébe, Mundruczó Kornél elsőfilmjében (Nincsen nekem vágyam semmi, 1999) egy férfiprostituált a főszereplő, míg Goda Krisztina Kaméleonjában Kulka János egy meleg sebészt alakít. Esztergályos Károly Férfiaktja annyiban lóg ki a sorból, hogy nála a kamera egyszer sem fordul el illedelmesen, azaz az erotikát sem spórolja ki a filmből. A történet főhőse egy idősödő író, aki – egy félresiklott házasságból menekülve – hagyja magát egy fiatal prostituált-szélhámostól elcsábíttatni, aki később aztán a feleségét is behálózza. A Férfiakt nem kiemelkedő, de korrekt produkció, noha Esztergályos Károly elvéti az arányokat, és a bűnügyi-drámai szál az átesztétizált képsorok és az intellektuális merengések mögött elsikkad. (BS)
 
+ 1 A tehetséges Mr. Ripley

Anthony Minghella filmje, amelyet Patricia Highsmith regénye nyomán készített, semmiképpen sem nevezhető „melegfilmnek”, viszont az összeállításunk apropójául szolgáló I Love You Philip Morrisnak tökéletes ellenpontja. A Matt Damon által alakított címszereplő, Jim Carrey figurájához hasonlóan, szintén szélhámos, és szintén szerelmes, az ő cselekedetei mögött is ez húzódik meg, mint motiváció. Csakhogy, míg Steven Russell éppen a szenvedélye miatt válik - némileg – szimpatikussá a néző számára, hiszen őszintesége és önzetlensége ebben a tekintetben megkérdőjelezhetetlen, Ripley érzelmei nem találnak viszonzásra, ezért egyre megszállottabbá és veszélyesebbé válik. Ha úgy tetszik, ugyanannak a történetnek a két oldalát láthatjuk, egy komikusabb és egy tragikusabb megközelítésben. (BS)