(előzmény: 50-31)

#30. - 4 hónap, 3 hét és 2 nap (2007)
Rendezte: Cristian Mungiu

A román film vitathatatlanul felfelé tör, a jelenség egyik kiugró példája Cristian Mungiu remekműve, mely 1987-be, a Ceauşescu katasztrófa idejére kalauzolja a nézőt. A szűkszavú történet egy illegális abortusz körül kulminálódik; a félénk, életképtelen Otiliának talpraesett barátnője, Gabita segít ezen apró probléma elsikálásában. Egyszerűnek tűnik a feladat, ám csöppet sem az, amikor alapvető dolgokért csencselni kell, lehet pénzzel vagy mással is fizetni, egy hotelbe nem lehet csak úgy bejelentkezni, Bebe úr az angyalcsináló pedig mégsem olyan korrekt, mint amilyennek elsőre tűnik, ráadásul mint az kiderül, Ottilia nem éppen terhessége kezdetén, hanem félidőben van. Gabita tesz-vesz, szervez és retteg, Mungiu pedig gondosan megválogatja eszközeit, könyörtelenül követi őt a panel-bugyrokba, nem ragozza túl a mögöttes társadalmi állapotokat, csak teremt egy szituációt, mely mindennél beszédesebben mesél az akkori, ottani viszonyokról. (AN)

Bővebben: kritika  +  A Conducator árnya (Román új hullám)
Futottak még: California Dreamin’, Lazarescu úr halála, A legboldogabb lány a világon


#29. - A sötét lovag (2008)
Rendezte: Christopher Nolan

Kétségtelen, hogy az ezredforduló első dekádja Christopher Nolan évtizede volt, sőt az sem vitatható, hogy a képregényhősök sose látott népszerűségre tettek szert a nagyvásznon. Szégyen-gyalázat lett volna, ha épp Batman marad ki a buliból, bár erre minden esélye meg volt azok után, hogy a 90-es években a fekete palást neonfényben sütkérezett. Nolan-t azonban nem kellett félteni, a Batman: kezdődikkel, visszaállította a denevérember renoméját, a folytatás pedig akkorát durrant, hogy beleremegett az egész filmvilág. Azonosulásra aligha csábító bestiális szuperhős, és egy nála is őrültebb antagonista, megspékelve egy majdhogynem követhetetlenül dús, csavaros és brutális thriller-orgiával, ahol csak az nem bukik el, szégyenül meg, vagy ég el elevenen, akinek három anyja van; ez Gotham City 2008-ban. Ha mindez nem lenne elég, Jokerből ismét kultfigura lett, Heath Ledgerből pedig legenda. (AN)

Bővebben: kritika + Batman a mozivásznon
Futottak még: Batman: kezdődik,  A tökéletes trükk, Sin City


#28. - Ichi a gyilkos  (2001)
Rendezte: Takashi Miike

Képzeljünk el egy olyan mangát, amelyet még Japánban is (vagy legalább bizonyos részein) betiltanak, majd nyomjuk a leghírhedtebb japán rendező kezébe, és megkapjuk az Ichi, a gyilkost. Takashi Miike 1991-es pályakezdése óta hetvennél is több filmet rendezett, munkatempójánál csak sokoldalúsága bámulatosabb: készített drámát, gyerekfilmet, horrort, komédiát, musicalt, de legjobban mégis akkor érzi elemében magát, ha a jakuza-tematikánál marad, pontosabban, ha ki tudja a műfaj szokásos elemeit forgatni. Az Ichi-ben az erőszakot és a morbid humort viszi a végsőkig, egy elképesztően stilizált-szürreális-groteszk világot hozva létre ezzel. Most jönne az a rész, hogy „a brutalitás azonban nem öncélú, hiszen…”, de őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy mit akart a költő, csak abban vagyok biztos, hogy az Ichi the killer az évtized egyik legenergikusabb, legvadabb filmje, igazi PUNK-mozi. Jobb híján maradjunk Kubiszyn Viktor definíciós kísérleteinél: „képszimfónia egyenesen a tudatalattiból, archetipikus démonidézés… lizergsavba mártott valóságtükrözés”. (BS)

Bővebben: Miike-portré
Futottak még: Visitor Q, Battle Royale


#27. - Szerelemre hangolva (2000)
Rendezte: Wong Kar-wai

„Hogyan tud valaki tömény érzelmeket ábrázolni másfél órán keresztül, anélkül, hogy egy pillanatra is giccsessé válna? Hogyan tud ilyen szárazon egy – az utolsó cseppig – érzelmes történetet elmondani? Hogy lehet, hogy egy ilyen „sztori”, amelyikben szinte semmi sem történik, mivelhogy a filmen látott történések voltaképpen csak a „valódi” történet közötti kihagyások, mintha kivágott szekvenciákból állna össze ez a film, mivelhogy a „valódi” történet (két ember összejön, és élvezve a bujkálást kiéli szenvedélyeit), az úgymond nem látszik a filmen, csak az ellenkezője (hogy a másik kettőnek ez nem sikerül), tehát hogy egy ilyen eseménytelen ellentörténet ennyire felkavaró legyen? (…) valami új történt a filmművészetben – annak ellenére, hogy szigorúan véve talán mégsem történt semmi radikálisan új. Jött valaki, aki a hiányt, a meg-nem-történést, két ember meg nem születő kapcsolatát úgy tudja elmesélni, olyan frappáns és ugyanakkor érzelmes nyelven, egy rideg, zajos nagyvárosi történetet olyan csöndes, némafilmre emlékeztető balladai egyszerűséggel képes ábrázolni, miközben a szépséghez társult tanácstalanság, az erotikához társult tehetetlenség örök feszültségének lényegét adja két ember arcának, kezének, szemének, szája rebbenésének pokolian egyszerű lefotografálásával (…)” (részlet Forgách András cikkéből)

Bővebben: a teljes kritika
Futottak még: 2046, Blueberry nights


#26. - Szigorúan piszkos ügyek (2002)
Rendezte: Andrew Lau és Alan Mak

A hongkongi rendezőpáros (Andrew Lau és Alan Mak) zseniális tükörjátékba csomagolt sorstragédiája nem csak csavaros története, de tökéletes kivitelezése révén is új színt hozott a gengszterfilmek világába. Az idővel A Keresztapához hasonló trilógiává duzzasztott történet első, 2002-es felvonásában egyszerűen minden a helyén van: a történet könnyedén túllép a szokásos zsaru-gengszter sztorik kliséin, kifogástalan a színészi játék, a pontosan végiggondolt, összetett szimbólumrendszer pedig a cselekmény és a képi világ szintjén is mindvégig meghatározó. Azonban, ahogy az évtizedben oly sok más ázsiai gyöngyszem, úgy a Szigorúan piszkos ügyek sem úszhatta meg a nyugati egyszerűsítést, ráadásul a sors furcsa fintoraként az Aljas utcák, a Nagymenők és a Casino egykor kreatív energiáktól duzzadó és kétségkívül nagyszerű alkotójának épp e hongkongi remek felesleges amerikai remake-je hozta meg az „oly rég esedékes” díjesőt. (KCS)

Bővebben: kritika + Beretta-szimfóniák (Hongkongi bűnügyi filmek)
Futottak még: A tégla, Amerikai gengszter, Közellenségek


#25. - A bosszú ura (2002)
Rendezte: Park Chan-wook

Park Chan-wook talán a legelismertebb kortárs koreai rendező Kim Ki-duk mellett. Nemzetközileg nagyjából az Oldboy óta jegyzik a nevét, és azóta is ez számít a legfontosabb filmjének, holott a Bosszú trilógia nyitódarabja semmivel sem gyengébb alkotás. Meglepő módon Park, szemben a rendezők 99%-val, a letisztultabb, eszköztelenebb filmek felől halad a stilizáltabb, zsúfoltabb alkotások felé, A bosszú asszonyához vagy a Cyborg vagyok, amúgy minden oké-hoz képest így A bosszú ura egy kifejezetten minimalista film, amely ezzel ellentétben – vagy éppen ezért – talán az életmű legmegrázóbb darabja. A történetből – egy süketnéma fiú elrabolja főnöke lányát, hogy beteg nővérét megmentse –, és a szereplők kegyetlen sorsjátékából már itt kiderül, hogy Park mit gondol a bosszú természetéről; a trilógia későbbi részeiben tulajdonképpen csak elismétli, nyomatékosítja a tananyagot. (BS)

Bővebben: kritika
Futottak még: JSA, Thirst


#24. - Fallal szemben (2004)
Rendezte: Fatih Akin

Ironikus vagy sem, de a legmarkánsabb hangvételű és stílusú német rendező az utóbbi 10 évben a török (származású) Fatih Akin volt. A 2004-ben Arany Medvét nyert Fallal szemben egyszerre „bevándorló film” is, meg nem is. Hősei németországi törökök, de a beilleszkedés és az asszimiláció problémái, a kulturális ellentétek kérdése egy pillanatra sem tolakodnak didaktikusan az előtérbe, csupán kulisszaként szolgálnak a gyötrelmes-gyönyörű szerelem történetéhez. Egy fiatal török lány és egy kétszer olyan idős férfi – mindketten lázadnak a hagyományok ellen, erőszakosak, nihillisták és őrültek; először saját magukat, majd egymást kezdik módszeresen pusztítani, felőrölni. Balladai szerkezet, nyers képek és még nyersebb színészi játék: ez az évtized egyik legszenvedélyesebb filmje. (BS)

Bővebben: kritika    
Futottak még: A másik oldalon, Júliusban


#23. - Werckmeister harmóniák (2001)
Rendezte: Tarr Béla

Egyetlen olyan magyar rendező létezik jelenleg, akit a kritikán túl a művészmozik közönsége a világon mindenhol ismer és elismer, sőt, a különböző filmes portálok tanúsága szerint bizonyos körökben kultikus alkotónak is számít. A több mint hét órás Sátántangó után hat évet kellett a következő Tarr-opuszra várni, de mint utólag kiderült, megérte. A szintén Krasznahorkai László regényéből készült film „civilizációs rémdráma, egy kisváros szétesésének, szétmállásának története”, olyan kiváló színészekkel a főszerepekben, mint Lars Rudolph, Hanna Schygulla, Derzsi János, Djoko Rosic, Peter Fitz. A Werckmeister harmóniákat oldalakon át lehetne elemezni (lásd a linkeket alul), ám sok szerzői filmmel ellentétben nem csak intellektuális síkon működik, nézőjét filmszerűségével, hipnotikus erejű fekete-fehér képeivel és – nem utolsó sorban – Víg Mihály gyönyörű zenéjével is könyörtelenül maga alá gyűri. (BS)

Bővebben: kritika + A rend éjszakája (beszélgetés a filmről)
Futottak még: A londoni férfi


#22. - A gyűrűk ura (2003)
Rendezte: Peter Jackson

Míg néhány évvel ezelőttig szinte mindenki megfilmesíthetetlennek tartotta J. R. R. Tolkien három kötetből álló remekművét, addig 2001-ben, A Gyűrűk Ura – A Gyűrű szövetsége bemutatását követően már a legvérmesebb rajongók (és a kritikusok) is kénytelenek voltak visszakozni. Sőt mi több, egyúttal azt is be kellett látniuk, a Hullajó (1992) és a Törjön ki a frász! (1996) kezdetben sokat bírált direktoránál bizony aligha létezik ma alkalmasabb filmes erre az embert próbáló feladatra. Míg Spielbergnél és Baynél nyilván a mesebeli szörnyű lények és a sosem látott, nagyszabású csatajelenetek, addig Cameronnál egyértelműen Gollam, Lucasnál pedig nyilván Jar Jar Binks játszhatták volna a főszerepet… Peter Jackson azonban bátrabb, fantáziadúsabb és hűségesebb is mindannyiuknál, így A Gyűrűk Ura trilógia szívvel-lélekkel (no és hobbitokkal, tündékkel, entekkel, mágusokkal és orkokkal) teli varázslatos világa nem csak az évtized legnagyratörőbb -, de rögtön a legsikerültebb filmes vállalkozásai között is helyet követelt magának. (KCS)

Bővebben: kritika - A gyűrűk ura + A két torony + A király visszatér
Futottak még: Harry Potter (hat kört is), Narnia krónikái, Csillagpor, Eragon, Avatar


#21. - A halál jele (2003)
Rendezte: Bong Joon-ho

A halál jele Dél-Korea első sorozatgyilkosának esetével foglalkozik: a máig szabadlábon lévő elkövető 1986 és 1991 között összesen tíz női áldozatot szedett Gyeonggi tartományban. Park Doo-man, az együgyű, vidéki rendőr vezeti a nyomozást, aki soha nem foglalkozott még ilyen komplexitású esetekkel. A teljesen inkompetens helyi felügyelő mellé kirendelnek egy tapasztaltabb szöuli kollégát, hogy együttes erővel szálljanak szembe az egyre több halálesetet okozó, hasadt elméjű ámokfutóval. Bong realista, karcos bűndrámája nem a tettest, hanem a rivalizáló rendőröket állítja a cselekmény középpontjába, akik kétségbeesetten kutatnak a bizonyítékok után – sikertelenül. A nyolcvanas évek katonai diktatúrájának (vö. Jeon Du-hwan) korhangulatát megidéző A halál jele gyönyörű képekben elmesélt, végtelenül keserű (ám a Bongra jellemző szatirikus fekete humort sem megvető), fatalista történet, amely látványosan példázza, hogy Bong Joon-ho a történetmesélés egyik legnagyobb kortárs mestere. (TD)

Futottak még: Az üldöző, A zodiákus, Mother


#20. - Ádám almái (2005)
Rendezte: Thomas Anders Jensen

A kilencvenes évek második felében indult Thomas Anders Jensen az elmúlt évtized meghatározó európai forgatókönyvírójává vált, akinek szkriptjeiből és saját rendezéseiből markáns szerzői kézjegyekkel zsúfolt világ bontakozott ki. A 2005-ös Ádám almái a Jensen-univerzum eddigi egyik csúcspontja és enciklopédiája: a látszólagos önámításba menekült pap és a frissen szabadult neonáci, groteszk figurák körében zajló, olykor az eszmei összecsapás kereteit bőven túllépő párharca során előkerül szinte az összes jelentős kérdés a hiten és a valóságtól való menekülés értelmén és hasznán át a nem szükségszerűen makulátlan jellemekből álló közösség megtartó erejéig. Jensen mozija kíméletlen és brutális – nem csupán az erőszakjelenetek szintjén –, miközben a skandináv mozi Kaurismäki vagy Bent Hamer nevével fémjelzett, egyszerre humanista és olykor kegyetlenül abszurd vonalát is hűen képviseli. (SL)

Bővebben: Thomas Anders Jensen filmjeiről
Futottak még: Gengszterek fogadója, Zöld hentesek, Kiságyúk, Wilbur öngyilkos akar lenni


#19. - Donnie Darko (2001)
Rendezte: Richard Kelly

Negyvenen felül valószínűleg kevesen értik, hogy kerülhetett Richard Kelly debütfilmje ilyen előkelő helyre, hiszen némileg zavaros a története, gyanúsan emós a címe, és még azt is rá lehet fogni, hogy helyenként szentimentális és hatásvadász. Tény: a Donnie Darko elsősorban a koraérett kamaszok és a huszonévesek filmje, nem véletlenül vált (igaz, csak második nekifutásra, éjféli vetítéseken és DVD-n) nemzedéki kultuszfilmmé. A bemutató óta eltelt majd egy évtizedben azonban egyáltalán nem öregedett rosszul, érdemei nem koptak meg, a legfeljebb a betétdalok ütnek kisebbet, köszönhetően éppen annak, hogy a film hatására újra bekerültek a köztudatba. Kelly nagy ötlete „csupán” annyi volt, hogy ötvözte a (közép)iskolás környezetben játszódó coming of age filmeket a misztikus sci-fi elemeivel, nyakon öntve mindezt egy jó adag szatírával és az amerikai független filmekből is ismerős, divatos kamasz-spleennel. Nagy kár, ámbár nem meglepő, hogy zseniális elsőfilmje árnyékából azóta sem tudott kimászni. (BS)

Bővebben: Kritika 
Futottak még: A káosz birodalma, A doboz, Brick


#18.  - Az ajánlat (2005)
Rendezte: John Hillcoat

A westernnek létezik olasz, de újabban japán (Sukiyaki Western Django) és koreai változata is (The Good, The Bad, The Weird), miért pont ausztrál mutációja ne lenne, hamár a tájkép és a domborzat is pont megfelelő hozzá? Ami azt illeti, készültek korábban is ebbe a műfajba sorolható filmek, de igazi remekmű nem akadt köztük – egészen 2005-ig, amikor is Nick Cave forgatókönyvéből John Hillcoat leforgatta Az ajánlatot. A film méregerős alaphelyzete – egy angol kapitány foglyul ejti a Burns testvérpárt, majd azzal a feltétellel engedi szabadon egyiküket, hogy meg kell ölnie a harmadik testvért, a kegyetlen bandavezér Arthur Burns-t – önmagában elég lenne ahhoz, hogy feszültséggel lásson el egy „hagyományos” westernt, de a Hillcoat-Cave páros ennél többet tesz: a történetet meditatív, lenyűgöző hangulatú balladává stilizálja, ahol tartalom és forma ritkán látott harmóniában olvad össze. (BS)

Bővebben: kritika
Futottak még: The Road


#17. - Mind game (2004)
Rendezte: Masaaki Yuasa

A Studio 4C a kísérleti animáció egyik nippon fellegvára, korántsem véletlen hát, hogy az anime médiumának egyik legragyogóbb kreatív elméje, Masaaki Yuasa (Kemonozume, Kaiba) itt rendezte első egészestés rajzfilmjét. A Mind game, miként azt a neve is jelzi, par excellence pszichotróp agymenés, egy gigantikus trip, amely mind a történetszövés, mind pedig a képi világ tekintetében tartózkodik a bevett szabályok alkalmazásától. 2D keveredik a 3D-vel, a szkeccsszerű, szálkás alakok ábrázata helyébe gyakorta a szinkronszínészek valódi arcai applikálódnak az ún. rotoszkópos technika segítségével (vö. Linklater: Az élet nyomában, Kamera által homályosan), illetőleg egy absztrakt, festett animációs betéttel is megtisztel minket a rendező: ezek után már az sem meglepő, ha a mangarajzoló főhős dicstelen halála után egy alakváltó istennel értekezik, és lehetősége nyílik visszamenni az időben, hogy megváltoztathassa sorsát, leszámoljon a gengszterekkel és egy autós üldözést követően egy bálna gyomrában kössön ki gyerekkori szerelme, annak nővére és egy modernkori Jónás mellett. Yuasa páratlan szerzői invencióval használja ki az animációs filmben rejlő lehetőségeit, munkája ötlet- és humorsziporkák olyan ellenállhatatlan egyvelege, amelynek okán a Mind game joggal nevezhető az új évezred leginkább előremutató experimentális rajzfilmprodukciójának. (TD)

Futottak még: The Sky Crawlers


#16. - Isten városa (2002)
Rendezte: Fernando Meirelles és Kátia Lund

Isten városa nyilván remek hely. Igazság, szeretet és rend uralkodik az utcáin, az emberek szeretik felebarátaikat, mint tenmagukat, a tízparancsolat betartása annyira evidens, hogy szinte nem is emlékszik rá tételesen senki... Hát nem. Fernando Meirelles és Kátia Lund remekművének helyszíne egy Isten városának nevezett hely, csakhogy ez a Rio de Janeiro-i nyomornegyedek (alias favellák) egyike, ahol a Mennyek Ura elsősorban távollétével tüntet. Ez az egyszerre végletesen stilizált és sokkolóan naturalista remekmű valós eseményeken alapul, a színészek többsége maga is valamelyik favella lakója, a rendezők pedig korábban díjnyertes dokumentumfilmeken tanulmányozták a szegénység, bűnözés és kábítószer tébolyító miliőjében élők kilátástalan életét. Az Isten városa lehetne pusztán provokatív helyzetjelentés egy egzotikus városrész szörnyűségeiről, de minden kegyetlensége ellenére inkább a görög tragédiákkal rokon, semmint az erőszakos hisztiben utazó mondofilmekkel. És ha a néző nem kíváncsi a mélyebb rétegekre, még mindig marad neki egy élvezhető, pörgős gettófilm, sok akcióval, feszültséggel és színes figurákkal. (OD)

Bővebben: kritika
Futottak még: A zóna


#15.  - Chihiro szellemországban (2001)
Rendezte: Hayao Miyazaki

Alapállítás: Hayao Miyazaki a valaha élt legzseniálisabb animátor. Bizonyíték: bármelyik filmje. Bár tehetségét a minőségi animáció szerelmesei korábban is elismerték (A szél harcosait [1984] és A vadon hercegnőjét [1998] még nálunk is vetítették), Japánban pedig mindig is népszerű volt (tárgyalt filmjét többen látták arrafelé, mint a Titanicot), a világ először a Chihiro szellemországban bemutatója után borult le a lábai elé. A film – animáció létére – megkapta a berlini Arany Medvét, majd az Oscart is, forgalmazását pedig a Disney vette kézbe. És hogy mitől különleges? Elsősorban a szemléletmódjától. Miyazaki nem gügyögve beszél nézőjéhez (legyen az gyerek vagy felnőtt), tanít, de nem kioktat, szórakoztat, de nem öncélúan. A neveletlen kislány története, aki disznóvá változó szüleit csak a szellemek palotájában végzett szolgálataival tudja kiváltani, igazi fejlődésregény, gyönyörű tündérmese és nem mellesleg ökológiai és etikai példázat is egyben. (BS)

Bővebben: kritika +  portré 1 + portré 2 +  A Studio Ghibli története
Futottak még: A vándorló palota, Ponyo a tengerparti sziklán, Fel!, WALL-E


#14.  – A sötétség útja - Mulholland Drive (2001)
Rendezte: David Lynch

Sajnos már soha nem tudjuk, meg, milyen lett volna a Mulholland Drive tévésorozatként, de nagy szerencse, hogy legalább filmként megszülethetett, hála a francia Canal Plus közreműködésének. Lynch ezúttal Hollywoodról, feltörekvő színésznőkről, dróton rángatott rendezőkről, nagyhatalmú öltönyös figurákról és gengszterekről mesél, mintha szatírát forgatna, csak éppen sajátos, védjegyszerű stílusában, üvegfal mögül dirigáló törpékkel, rébuszokban beszélő cowboy-jal és démonian vigyorgó nyugdíjasokkal. Mint a Lost Highwayben, megkettőzi a történetet, a szőke Betty és a fekete Rita szerepet és személyiséget cserélnek, a romantikus, érzéki dráma pedig átcsúszik valami végletesen szürreális rémálomba. Lynch filmjeit nem lehet úgy „megfejteni”, ahogy egy konvencionálisan építkező  történetet, de a Mester itt még meghagyja a nézőnek az illúziót: agyaljon, ha kedve van hozzá (és a netes fórumok tanúsága szerint van). Az Inland Empire-ben sajnos már kulcsokat sem kínál fel, és a gyönyörűen komponált képeket is becseréli a digitális-kézikamerás felvételekre. Miután kijelentette, hogy a jövőben már csak így akar forgatni, nagy valószínűség szerint a Mulholland Drive az utolsó, „igazi” Lynch-film. (BS)

Bővebben: kritika + Lynch-szótár
Futottak még: Inland Empire


#13.  - Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004)
Rendezte: Michel Gondry

A neves kliprendezőkben Fincher óta általában megbízhatunk, ha más nem is, munkáik vizuális világa nem hagy kívánnivalót maga után. 2004-ben Michel Gondry azonban minden szinten zseniálisat alkotott, a Makulátlan elme… érdemei nem képezik vita tárgyát, hiszen mára kultfilm. Első blikkre semmi különös, egy egyszerű szerelmi történet, pontosabban egy szakítás története, Charlie Kaufman neve azonban garancia a posztmodern játékosságra; az elválás tehát a mindenki számára ismert ábránd formájában kerül tálalásra – azaz milyen jó lenne, ha az együtt töltött X időt csak úgy kitörölhetnénk a fejünkből, így minden fájdalom nélkül megúszhatnánk ezt az egészet. Kaufman bemászik alanya agyába, az örök gyerek Gondry pedig képekbe önti mindezt, visszafelé halad, apránként felszámolva a képeket. Nonszensz és abszurd az egész, ráadásul szívszorongató is. (AN)

Bővebben: kritika + Metafizikai darázsfészek1 (Charlie Kaufman forgatókönyvei) + Metafizikai darázsfészek 2 (Filmes utazások az agyban)
Futottak még: Tekerd vissza haver, Adaptáció


#12. - Amélie csodálatos élete (2001)
Rendezte: Jean-Pierre Jeunet

Az Amelié-ről kétféleképpen lehet beszélni: vagy ellenállunk minden bájának és egy kérges szívű barlanglakó benyomását keltjük, vagy átjár minket az a hihetetlen joie de vivre ami belőle árad, álmodozunk, vigyorgunk, mint a tejbetök, figyeljük "az élet apró örömeit". Ennél elcsépeltebb szókapcsolatot nem ismer a magyar nyelv, de Jean-Pierre Jeunet filmje tényleg erről szól, azokról a másodpercek alatt elszálló pillanatokról, amiktől boldogok vagyunk, amiktől elszomorodunk, amik felemelnek minket, amiktől csalódunk. Amitől úgy érezzük, hogy élünk, csak hogy még gyorsan ellőjjek még egy közhelyet. Vitathatatlanul az Amelié volt az évtizednek az a filmje, amelytől legalább két órára megszépült minden körülöttünk. De ha igazán tetszett, akkor még napokig odavágytunk a pasztellszínű Két Malomba, hátha csomagot hagy Audrey Tatou vagy Matthieu Kassovitz. (KD)

Bővebben: kritika
Futottak még: Hosszú jegyesség, Az álom tudománya


#11.  - A pankrátor (2008)
Rendezte: Darren Aronofsky

Aronofsky 1998-tól induló nagyjátékfilmes karrierjéről bizton állítható, hogy az idén negyven éves rendezőzseni sosem a nyugodt vizek felé evezett. Jóllehet a tavalyi Velencei filmfesztiválon Arany Oroszlánnal jutalmazott filmjében tett egy lépést a konvencionálisabb történetmesélés felé, a pankráció, mint tematika megválasztása így is elég radikálisnak hatott. A sikerhez továbbá hozzájárult, hogy a főszerepet Mickey Rourke játszotta el, aki bokszoló múltja, alkohol- és drogproblémái miatt kitűnő választásnak bizonyult a megfáradt, karrierje leszálló ágába jutó pankrátor megformálására. Ebben a filmben ugyanis kiemelkedő szerepet kap a test, hisz ez Randy, a Kos saját „munkaeszköze”, melyet a ringben húsba markoló megpróbáltatásoknak kell alávetnie. Varró Attila szavaival élve A pankrátor „a pankrációs filmek Dühöngő bikája lett”, hiszen Aronofsky testfilmjében is, akárcsak Scorsese klasszikusában egy előadóművész-sportoló bukásra ítélt harcát követhetjük nyomon. Rourke pedig kitűnő érzékkel hozza a családja megbecsülését és munkáját vesztett pankrátort, aki az élet nehéz játékszabályaitól a szorító biztonságos, ámde véresen komoly világába tér vissza.  (SZD)

Bővebben: kritika
Futottak még: Rekviem egy álomért, A forrás