A KÖNYV
Az lenne az igazán fair eljárás John Ajvide Lindqvist regényével szemben, ha önmagában, elfogultságoktól mentesen ítélnénk meg. Ez az, ami sajnos lehetetlen. Tomas Alfredson adaptációjának (Engedj be!) annyira erős és autonóm világa van, hogy a könyv olvasásakor sem lehet tőle elvonatkoztatni – nekem legalábbis nem sikerült. Ez a probléma persze minden regényadaptáció esetében felmerülhet, de gyakoribb akkor, amikor előbb találkozunk a könyvvel, mint a filmmel. Az eredmény többnyire csalódás, amit az általunk elképzelt szereplők és helyszínek konkrét képi megjelenítése, vagy a cselekmény drasztikus leszűkítése okoz. Így vagy úgy, de a végén eldől, az olvasmány- vagy a filmélmény volt-e meghatározóbb, hogy melyik „mém” bizonyul erősebbnek.
A korábban bűvészként, humoristaként és forgatókönyvíróként is tevékenykedő Lindqvist debütáló regénye egyfelől teljesen hasonul a filmhez (vagyis: fordítva), másrészről pedig nagyon is különbözik tőle. A szereplők, az alapszituáció, és a történet főbb csapásiránya, fordulatai teljesen megegyeznek. Amíg azonban a filmben Eli és Oskar a központi alakok, és csak azokat az eseményeket látjuk, amelyek valamilyen formában konkrét behatással vannak az életükre, addig a Hívj be! cselekményében a helyszínül szolgáló stockholmi városnegyed (Blackeberg) több jellemző figurájának életébe is bepillanthatunk. A filmben a mellékszereplők háttértörténeteit nem ismerjük pontosan, de erre nincs is szükségünk, abból, ahogyan elvegetálnak ebben a nyomorúságos miliőben nagyjából érzékelhető kifélék, mifélék. Lindqvist nem bíz semmit a fantáziánkra, a legutolsó epizodista vágyait, érzelmeit, napi nyűgeit is tudatja velünk a belső monológok segítségével. Ez néhol szükséges (mint a vámpírrá mutálódó Virginia ügyében nyomozó Lacke esetében; bár az kevéssé hihető, hogy egy lecsúszott alkoholista Dosztojevszkij moralitás értelmezésén rágódjon, ahogy ő teszi), néhol nem csak, hogy felesleges, de kifejezetten zavaró (mint amikor a történetbe csak pillanatra belépő korházi recepciós lelki életéből kapunk ízelítőt.)
A filmváltozat homályban hagyta, illetve csupán jelezte Eli tisztázatlan nemi identitását és azt, hogy milyen viszony fűzi segítőjéhez, Hakanhoz. A Hívj be! mindkét kérdést tisztázza, sőt a pedofil extanárhoz jóval hosszabb és morbidabb cselekményszálat rendel, amely egy idő után párhuzamosan fut Oskar és Eli románcával, csakúgy, mint a fiú pár évvel idősebb szomszédjának, Tommy-nak a története. Míg előbbi legalább mérsékelten érdekes (és rémisztő), az utóbbi teljesen érdektelen és nem is tesz hozzá szinte semmit a regényhez. Szerencsére Eli és Oskar közös jelenetei ugyanolyan jó működnek, mint a filmben, Lindqvist tökéletesen átélhetővé teszi a fiú helyzetét, pontosan értjük és érezzük, hogy mi vonzza őt Eli-hez. (A kitaszítottság és a magány hiteles bemutatásában nyilván az önéletrajzi vonatkozások is segítették az írót, aki ugyanezen a környéken nőtt fel, és ugyanígy pokollá tették az életét a szadista osztálytársak.)
A könyv nyelvezete – noha a párbeszédek nagyon is frappánsak – néhol emelkedettebb a kelleténél („Oskar fekve maradt még egy ideig, sivár lélekkel.”), a fordításban pedig furcsán váltakoznak a régebbi, a 80-as éveket idéző szlengek a frissebbekkel, nem tudni szándékosan-e vagy sem. Ezt leszámítva Miszoglád Gábor munkájára nem lehet panasz. (A kiváló irodalomtörténész és műfordító sajnos idén december 2-án elhunyt.)
Szerkezeti egyenetlenségek, túlzott bőbeszédűség, kiforratlan stílus: ezek a Hívj be! legfőbb hibái, amely nyilván betudható annak is, hogy ez a szerző első könyve. Ennek ellenére bátran ajánlható, legelőbb is azoknak, akik még nem találkoztak a filmmel - számukra ezek a problémák, összehasonlítási alap hiányában, nem lesznek annyira szembetűnőek; azoknak, akik látták a filmet, és rajongói lettek - jobban megismerhetik a történet hátterét vagy a moziváltozatból kimaradt epizódokat (pl.: Eli bemorfiumozva Dallas-t néz), végül azoknak, akik bár kedvelik az Alkonyat-féle vámpírrománcokat, de azért titokban sejtik, hogy lehet ezt a műfajt kevésbé sekélyesen is művelni.
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2009
Fordította: Miszoglád Gábor
A DVD
Mielőtt még az a benyomás alakulna ki John Ajvide Lindqvist-ről, hogy csak mérsékelten tehetséges író, nem árt tisztázni, hogy az Engedj be! sikerében, mint forgatókönyvírónak óriási szerepe van. Neki is köszönhető, hogy a filmben egyetlen felesleges jelenet sincs, jó dramaturgként szívfájdalom nélkül húzta ki azokat az epizódokat, amelyek a vásznon nem működtek volna, ugyanakkor sikerült kiharcolnia, hogy a címet is ihlető kulcsjelenet (amikor Eli, Oskar kérésére, hívás nélkül lép be a fiú otthonába) benne maradjon a végső változatban. Mindez a Corner Film által kiadott DVD audiokommentárjából derül ki, amelyben az író, és Tomas Alfredson rendező anekdotázik hibátlan angolsággal. Lindqvist beszél a történet személyes vonatkozásairól, vámpírral ugyan nem találkozott, de ahogy fentebb említettem, ő sem volt egy túlzottan népszerű gyerek, és az apjával is hasonló kapcsolatot ápolt. Szó esik még a ’80-as évek Svédországáról, Blackebergről, a gyerekszínészekről, az adaptáció trükkjeiről és a történet, illetve a finálé lehetséges értelmezéseiről, így annak, aki legalább középfokon érti az angolt, mindenképpen ajánlatos végighallgatnia. (A lemez borítóján a magyar feliratos extrák közt említik az audiokommentárt, némiképp megtévesztő módon.)
Ugyancsak érdekes látni a kimaradt jeleneteket, amelyek bár nem hiányoznak a filmből, de nem is lógtak volna ki belőle. Az egyikben Oskart kínozzák az osztálytársai, a másikban Virginia átváltozásának láthatjuk egy újabb stációját, és van két kifejezetten bájos jelenet Eli és Oskar főszereplésével (ezek is mind a könyvből származnak). A rövid (nyolc perces) werkfilmben a rendező mesél a történet hátteréről, miközben a forgatás képeit látjuk – ez mindenképpen szerencsésebb megoldás a szokásos, egymást körbedícsérő stábinterjúknál. (Ehhez az anyaghoz, illetve a kimaradt jelenetekhez már jár a magyar felirat.)
A lényeg persze maga a film, amely természetesen vásznon működik a legjobban, de DVD-n se utolsó élmény. A kép minősége hibátlan, a svéd hangsáv ráadásképpen az alap 5.1-es DD formátum mellett DTS-ben is rákerült a lemezre. A szinkron sok szót nem érdemel, a magyar gyerek(szinkron)színészek hagyományosan borzasztóak (túlintonálás, affektálás), Eli magyar hangja ráadásul még hangszínben is teljesen eltér Lina Leanderssonétól. Mindez azonban lényegtelen is: ezt a filmet egyszerűen nem illik nem svédül nézni. A csodaszép animált hóeséses menü mellett külön dicsérendő a duplaborító: mindenki maga döntheti el, hogy a sejtelmes-Eli-s vagy a véres-Eli-s változatot preferálja, függően attól, hogy a polcon a horrorfilmek vagy a drámák közé akarja betenni a DVD-t. (Utóbbit javasolnám.)
Låt den rätte komma in – svéd, 2008. Rendezte: Tomas Alfredson. Írta: John Ajvide Lindqvist. Kép: Hoyte Van Hoytema. Zene: Johan Söderqvist. Szereplők: Kare Hedebrant (Oskar), Lina Leandersson (Eli), Per Ragnar (Hakan), Henrik Dahl (Erik). Gyártó: EFTI. Forgalmazó: Corner Film. 115 perc.